Lehet csökkenteni az állami újraelosztás mértékét - de csak úgy, ha erősödik az öngondoskodás. Előbbire egyre inkább rákényszerül, de az utóbbival egyelőre nagyon nem foglalkozik a kormány.

Az Európai Bizottság további megszorításokat látna indokoltnak, a Moody's sanszosnak látja az ország újabb leminősítését, mindemellett pedig egy konferenciát is tartottak szerdán arról, hogy mekkora legyen az állami újraelosztás mértéke Magyarországon. Mindezek kapcsán az alábbiak fogalmazódtak meg bennem.

Egyrészt az állami újraelosztás csökkentését nem az adóbevételek, hanem a kiadások csökkentésével érdemes kezdeni - már csak egyensúlyi megfontolásokból és a józan paraszti ész szabályai szerint is. Vagyis előbb lefaragok a kiadásokból, és amikor már nem csupán egyensúlyt, de többletet is mutat a büdzsé, akkor lehet csökkenteni az adókat. (Bár a kiadások lefaragása mellett az adók szinten tartása lehetővé tenné az államadósság természetes és fokozatos csökkentését is - például a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások einstandolása helyett.)

Másrészt az állami újraelosztás csökkentése mellett legalább ugyanolyan fontos lenne az újraelosztás átstrukturálása - tehát annak a végiggondolása, hogy az állam abból, ami van, mire és mennyit költsön. Mert az újraelosztás mértékénél nagyobb probléma az, hogy az állam jobbára feneketlen kútba, sőt: feneketlen kutak egész rendszerébe önti az adóforintokat.

Érdemes megnézni azt is, hogy arányaiban - vagyis a GDP százalékában - mire és mennyit költ az állam. Egészségügyre például nem csak az uniós átlagnál, de a velünk azonos fejlettségi szinten álló visegrádi országoknál is kevesebbet. Ezen a területen tehát nemhogy lefaragni kellene, hanem azt hiszem, még növelni is az állami ráfordításokat, különösen ha az a cél, hogy tömegesen térjenek vissza a munkaerőpiacra a ma még munkaképtelenek. És ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a magyar GDP öt százaléka töredéke mondjuk a dán GDP öt százalékának, miközben a magyar és a dán kórházak az orvosi műszereket, a műtéti eszközöket meg a gyógyszereket ugyanarról a piacról, ugyanazokon az árakon szerzik be, akkor egyrészt érthető, hogy miért nem dán színvonalú a magyar egészségügyi ellátás, meg hogy miért annyi az orvosok fizetése, amennyi. Magyarán az egészségügyre talán többet is kellene költeni, meg persze hatékonyabban is. (Abba, hogy a borítékokban átadott milliárdokat hogyan lehetne az orvosok adómentes magánfinanszírozása helyett az egészségügy átfogó és átlátható finanszírozásába becsatornázni, most nem mennék bele, de tény: a paraszolvenciával együtt sokkal többet költ a magyar adófizető az egészségügyre, mint amennyi ott papíron megjelenik.)

Egy kicsit hasonló az oktatás helyzete is: oktatásra a GDP arányában nagyjából annyit költ Magyarország, mint a velünk hasonló fejlettségi szinten álló országok, meg mint az EU-átlag. Nem szabad elfelejteni persze, hogy a magyar GDP mennyivel alacsonyabb, mint az uniós átlag, tehát hogy effektíve és összességében, meg persze egy főre számítva is mennyivel kevesebb futja nálunk oktatásra. De hát ennyire futja. És erre a területre is hatékonyabban, sőt: talán többet is kellene költeni - persze nem feltétlenül a felaprózott intézményi szerkezetre, hanem valami jobb struktúrára.

És hogy mire költünk többet a GDP arányában, mint a velünk nagyjából egy cipőben járó országok, meg úgy egyébként az európai átlag? Államigazgatásra és szociális kiadásokra - munkanélküli-ellátásra, családtámogatásra, nyugdíjakra - arányaiban jóval többet fordít Magyarország, mint az európai államok. Tegyük gyorsan hozzá, hogy egy főre és vásárlóerő-paritáson számítva, vagyis azt is megnézve, hogy a kifizetett nyugdíjakból meg szociális segélyekből mennyire futja a boltok pénztáránál, messze nem ennyire jó vagy rossz a kép - már ahonnan nézzük persze -, ugyanakkor kétségtelen, hogy a teherbíró képességéhez képest e területekre viszonylag sokat költ az ország. Az államigazgatás kapcsán pedig nem a központi közigazgatásban dolgozókat kellene tovább nyúzni, hanem egészen egyszerűen számottevően csökkenteni kellene a polgármesteri hivatalok számát - de ez csak az én véleményem.

Az adatokat látva adódik persze, hogy milyen pofonegyszerű is a megoldás: jól meg kell vágni a szociális és a jóléti kiadásokat, és máris rendben lesz minden a költségvetéssel meg az államháztartással! Nagyjából ezt látni most a Fidesz programjában, a Széll Kálmán-tervben. Még véletlenül sem vitatnám azt, hogy e területekre - meg úgy általában állami kiadásokra - kevesebbet kellene költeni, csakhogy.

Csakhogy ahhoz, hogy az állami kiadások nagyobb szociális feszültségek nélkül érdemben csökkenthetők legyenek, ahhoz előbb rá kellene egy kicsit erősíteni az öngondoskodásra. Mert néhány kivételtől eltekintve az állami feladatok szinte minden területén szóba jöhet az öngondoskodás - vagyis a kisebb állami és a nagyobb állampolgári szerepvállalás. A rendvédelem és a honvédelem terén mondjuk éppen nem, de lehet csökkenteni a szociális kiadásokat meg a munkanélküli-ellátásokat, ha előtte tudatosítjuk a családokban, hogy tessenek félretenni, meg hogy legyen egy biztonsági tartalék a nehezebb időkre. (Ilyenkor nem a lakáshitelezést meg a fogyasztási hiteleket kellene felpörgetni ugye, hanem a megtakarításokat, ami meg a háztartások jelenlegi jövedelmi helyzete mellett megintcsak nem egyszerű, de mindenesetre valami személyes felelősség meg pénzügyi kultúra kellene hozzá - és ebben igenis van az államnak hosszú távú feladata.) Ugyanígy lehet csökkenteni akár az oktatásra fordított kiadásokat is, ha a családokat jó előre felkészítjük arra, hogy tessenek jó előre félretenni a gyermek egyetemi tanulmányaira, tessenek gondoskodni a továbbtanulásáról, mert az állam a jövőben kevesebbet ád. Sőt: hosszú távon lehet csökkenteni akár a nyugdíjakat is, ha világossá tesszük: az állam csak egy minimumot ad, és lehetőségéhez mérten mindenki gondoskodjon a nyugdíja egy részéről a következő huszonöt-harminc évben.

Ja, hogy a politikai közbeszéd nem erről szólt az elmúlt húsz - vagy inkább hatvan - évben? Hogy választást csak a mesebeli terülj-terülj asztalkámként működő állam ígéretével lehetett nyerni Magyarországon? Hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása homlokegyenest ellenkezik az öngondoskodás filozófiájával meg a kisebb állami újraelosztás céljaival? Hogy az elmúlt húsz évben - kevés kivétellel - minden politikus hazudott és hazudik az állam szerepéről? Hát igen.

Azt hiszem, az állami újraelosztás mértéke alapvetően világnézeti kérdés: a bal- és jobboldali, vagyis a szociáldemokrara és a konzervatív-liberális gazdaságpolitika kérdése, amelyről ideje lenne végre egyenesen beszélniük a politikusoknak. És azt is hiszem, hogy ideje lenne végre egy tisztességes nemzeti konzultációt lefolytatni arról, nem álkérdéseket és hülyén megfogalmazott válaszlehetőségeket tartalmazó kérdőíveken, hanem érdemi társadalmi párbeszéddel, hogy meddig érjen és milyen legyen az állam, és hogy hol kezdődjön az egyén felelősségvállalása.

De erről már annyit téptem a számat. Mindeddig hiába.
 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.