Május kilencedike, kék zászlók körben 12 sárga csillaggal, Beethoven Örömódája - éveken át, főleg a 2004-es csatlakozás előtt amolyan igazi ünnepnek éreztem az Európa-napot, az évfordulót, amelyen a Schuman-nyilatkozat közzétételét ünnepeljük, és tulajdonképpen az európai integráció megszületését. Ünnepnek éreztem ezt a napot, szép tárcát írtam róla minden évben a lapba. Ünnepeltem idebent, azt hiszem.

Most nincs ünnepi hangulatom - pedig az évforduló kerek: éppen ma 60 éves az európai integráció. Nem mintha csalódtam volna a csatlakozásban - bár a magyarok jó része igen. Csalódott, kiábrándult, és talán nem is magában az európai integrációban csalódott, csak talán csodát várt az uniós tagságtól, gyorsan és jobb életet, nyugati életszínvonalat és európai életminőséget. A csoda aztán sokak számára elmaradt.

Éppen hat évvel ezelőtt, 2004 áprilisában egy társaságban arról beszélgettünk, hogy vajon mennyiben más világra ébredünk, mennyiben lesz más az életünk május elsejére virradóra, amikortól is Magyarország végre teljes jogú EU-tag lesz, mi pedig a szó jogi értelmében is európai polgárok. Nagy volt a várakozás persze bennünk is, ahogyan sok mindenkiben szerte az országban. De tudtuk: akkor jó, ha zökkenőmentes, szinte észrevétlen lesz a csatlakozás. És ahogy elhalkult a tűzijátékok zaja és véget értek a csatlakozási ünnepségek, tényleg minden ment tovább úgy, ahogy addig. Mert Magyarország addigra teljesítette a tagság feltételeit, átvette az uniós jogszabályok legnagyobb részét – igazából nem is volt minek változnia, vagy legalábbis nem egyik napról a másikra.

Mert a változás nem egyik napról a másikra történt. De az elmúlt hat év alatt nagyon sok minden megváltozott Magyarországon. Időközben belenőttünk az Európai Unióba, és ma már nap mint nap megéljük az uniós tagságot. Észre se vesszük a folyamatos változást. Eszünkbe se jut, hogy már nem kell útlevél, nem is tudunk róla, hogy mi minden épült és épül uniós pénzből az országban. Nem is tudunk például azokról az uniós fogyasztóvédelmi előírásokról, amik minket is védenek. Igazából nem is tudatosul bennünk, hogy az Európai Unió mi (is) vagyunk. (Zárójelben: kicsit olyan ez, mint a NATO-tagság - hajlamosak vagyunk még mindig többes szám első személy helyett egyes szám harmadik személyben beszélni az Észak-atlanti Szövetségről, pedig a NATO is mi vagyunk. Vagyis mi is a NATO vagyunk. Egy kicsit ugyanez van az EU-val - a Közösség demokratikus deficitje is megérne majd egy posztot.)

Eszembe jutott Márai egyik regénye, a Garrenek-ciklusból. Talán a Sértődöttek - tessenek kijavítani, ha tévedek. Az egy ünnepséggel kezdődik, mert a város észrevétlenül elmozdult az időben. Hazatért. A kikötőben pedig a katonazenekar játssza a Himnuszt, csattognak a zászlók a szélben. Pedig a város nem ment sehová, maradt, ahol volt és hazaérkezett. A változás viszont nem ez, nem a hazatérés pillanata. A változás folyamatosan történik meg az emberekben.

Hatvanéves az európai integráció, és ennek egytizede, az elmúlt hat év már közvetlenül rólunk is szólt (ha úgy nézzük, akkor az elmúlt húsz év is - mert az meg egy kicsit Magyarország és a volt szocialista tömb integrációjának története, még nyugati szemmel nézve is). A jövő év első felében pedig mi magunk leszünk az Európai Unió "közepe", Magyarország lesz a soros elnök, valamelyest mi irányítjuk az integrációt - hogy mást ne mondjak: a magyar miniszterek elnökölnek majd a miniszteri tanácsok ülésein -, ráadásul fontos témák lesznek napirenden. Nagy felelősség lesz, nagy feladat és nagy lehetőség. Például arra is, hogy minél többekben tudatosuljon idehaza: az Európai Unió mi (is) vagyunk!

Mielőtt túl patetikusra venném, inkább rövidre zárom: isten éltessen, európai integráció!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.