Hendrix 40
2010.09.18. 01:00
Éppen ma 40 éve annak, hogy Jimi Hendrixet egy szomorú, londoni reggelen fellépni hívták az égi színpadokra. És egészen biztos vagyok benne, hogy a jóisten azóta nem bírja abbahagyni a léggitározást.
Hallgatom a monterey-i koncertet, az 1967. júniusi fellépést, alig több mint 42 perc az egész. Háromnegyed órányi rocktörténelem.
Ahogy belekezd a Killing Floor-ba, és az egész zakatol, az expresszvonat-sebbesség ellenére is olyan megbízhatóan és pontosan, és időnként mint a mozdonyból a gőz, kitör a gitár, ahogyan eltolja a húrt, felfelé a ki tudja hanyadik bund mentén, a balkezes, virágmintás, fehér Fender Stratocasteren - azaz mit is beszélek, rendes jobbkezes gitár volt az, csak fordítva húrozva.
...aztán jön a Foxey Lady a maga körbe-körbe ritmusával, az önnönmagába visszatérő dallammal vagy ritmussal vagy nem s tudom én, mivel, de olyan körkörös az egész, de nem ringat, annál erőteljesebb, sokkal inkább olyan, mint a körhinta.
...és közben önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy ekkoriban már javában pengetett Jimmy Page és Blackmore is, a Creamben nyomta a szólóit Clapton, és szó szerint nyűtte a gitárokat Pete Towshend a The Who-ban. De egyikük sem tudta ezt. Egyikük se volt képes ilyen sűrű hangokat és ilyen sűrű érzéseket előcsalni a gitából. Mert ez más liga volt. Voltak és vannak persze zseniális gitárosok, meg van Hendrix. És ez két külön világ.
Közben már a Rock Me Baby zakatol megint, és sorra a balladák jönnek, Bob Dylantől a Like a Rolling Stone, amit így persze még a Rolling Stones se tudott, az ezerszer hallott de megunhatatlan Hey Joe, meg a The Wind Cries Mary, azzal az elképesztően költői hangulatával, egy bronz gesztenyefákkal teli, esőáztatta őszi parkot érez az ember e zenében, és a kandeláberek sárga fényét.
"Valami volt abban a kibaszott gitárban" - mondta állítólag Hendrix, miután egészen egyszerűen felgyújtotta és rommá törte a virágmintás Stratocastert. És igen, valaminek, valakinek kellett lennie abban a kibaszott gitárban, mert olyan valószerűtlen az egész, hogy jön egy fickó, egy seattle-i srác egy rövid londoni kitérővel, és egy egy szál gitárral olyat tud, mint előtte és utána senki más.
„Felraktam egy Hendrix-lemezt, mire a fiam megkérdezte: Apa ki ez? Én meg azt válaszoltam: fiam, ez az Isten!" Ezt a Led Zeppelin legendás énekese, Robert Plant mesélte egyszer. És ehhez nincs is mit hozzátenni.
Éppen ma 40 éve annak, hogy Jimi Hendrixet egy szomorú, londoni reggelen fellépni hívták az égi színpadokra. És egészen biztos vagyok benne, hogy a jóisten a szférák új zenéjét hallva azóta, kerek negyven éve nem bírja abbahagyni a léggitározást.
Szerző: Michael Knight
5 komment
Címkék: zene gitár rock isten london évforduló townshend fender stratocaster hendrix jimi hendrix blackmore clapton monterey jimmy page hey joe foxey lady killing floor like a rolling stone
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
2010.09.18. 20:26:06
Éjszakai őrség · http://eo.blog.hu 2010.09.19. 08:06:41
