Valaki szóljon végre Kósa Lajosnak és Lendvai Ildikónak, hogy a kampány véget ért. Hogy ma csak ünnepelni kell vagy éppen csendben búslakodni, ki hogyan érez, hétfőtől pedig nekiállni a tennivalóknak. Merthogy abból van bőven. Kormányon és ellenzékben egyaránt.

Talán nem véletlen, hogy Kósa Lajosnak ma a Kossuth téri színpadon állva, szemben az ünneplő tömeggel az angol mondás jutott eszébe, amely szerint a kampány a miniszterelnök eskütételével kezdődik. Ekkora politikai nagygyűléshez tényleg csak a kampányban szokhattak a politikusok, az elmúlt húsz évben legalábbis. Persze még véletlenül se magyarázzuk félre Kósa szavait: csak egyetérteni lehet azzal, hogy szerencsés esetben a jó kormányzás a legjobb kampány. Kár, hogy az ünnepi beszéd e tekintetben a legkevésbé sem sikeredett ünnepre. Nem a jó kormányzásról szólt ugyanis, hanem erősen kampányízű volt - és az is legrosszabb fajtából.

Pedig a legnagyobb baja ennek az országnak az, és azért tartunk ott, ahol, mert az elmúlt tíz évben folyamatos és dühödt politikai kampány folyt.

A permanens politikai kampány miatt a kormányon lévő szocialisták hét éven át nem tettek semmit - tetszenek tudni: böszmeség, elkúrás, hazugság reggel, éjjel meg este. Az elmúlt egy év kivételével nem, de legalábbis nem jól kormányoztak, hanem kampányidőszak lévén csak alibiztek. De azt mondjuk gőzerővel.

És szüntelen, agresszív politikai kampányt folytatva a Fidesz sem végzett értelmes ellenzéki munkát. Mondjuk úgy általában parlamentit sem. Nem másból, mint fafejű és papagáj-monológot idéző tagadásból meg folyamatos nagygyűlésesdiből állt az elmúlt években az úgynevezett ellenzékiség.

Apropó: ellenzékiség. Még mindig meg tudok lepődni, hogy az MSZP ellenzékben képes napról napra alulmúlni önmagát. Lendvai Ildikó mai produkciója egészen egyszerűen minősíthetetlen volt. Nem szólt neki senki, hogy a kormányprogram vitája a szavazással véget ért? Felfogni nem tudom, hogy a miniszterelnök megválasztását és eskütételét követően miért kell még egyszer, csakatzértis elmondani a kormányprogram vitájában már elmondott érveiket - és ezt még akkor sem értem, ha történetesen több pontban igazuk van. Nem éppen szimpatikus, amikor valakinek savanyú a szőlő. Képviselő asszony, kedves, ilyenkor annyit kell mondani, hogy gratulálunk, meg az ország érdekében sok sikert és jó egészséget kívánunk. Se többet, se kevesebbet. Mert minden más kontraproduktív ilyenkor. Ha azt mondom, hogy nem volt elegáns a Lendvai-Mesterházy kettős mai megszólalása, akkor nagyon finoman fogalmazok.

Nem a kormányprogrammal kell foglalkozni ilyenkor, az a hajó már elment. Helyette sürgősen rendbe kellene rakni például a szocialista frakciót és kitalálni hétfőtől a normális ellenzéki működés menetét. Nem kampányolniuk kellene a szocialistáknak, és pláne nem a szüntelen és dafke tagadással. Abból az ellenzékiségből untig elég volt az elmúlt nyolc évben. Még a végén olyanokká válnak, mint a viccbeli hülye nyuszika, aki kölcsön szerette volna kérni a farkas porszívóját. Aztán meg csak röhög rajta a fél ország...

Kedves képviselő asszony, gratulálni kellett volna csak, és esetleg a nem szavazat helyett "csak" tartózkodni a kormányprogramról - és a miniszterelnök személyéről - szóló szavazáskor. Ahogyan azt bizonyára Bajnai Gordon is tette volna. Azt hiszem, lenne kitől tanulni a baloldalon türelmet, az értelmet és a demokráciát.

Kedves Kósa Lajos képviselő úr! Kedves Lendvai Ildikó képviselő asszony! Én csak annyit kérnék ezen a fontos napon, hogy mától tessenek különbek lenni az elődeiknél! Kormányon is, ellenzékben is. Kormányon tessenek végre felelősen kormányozni, ellenzékben meg tessenek végre normális és komolyan vehető ellenzékként viselkedni. Ne úgy, ahogy az elődeik tették.

Ez az a változás, amit a zemberek látni szeretnének. Háromharmadnyian.

Nekem valamiért az elmúlt hetekben folyamatosan Will Smith jut az eszembe Bajnai Gordonról.

Több ponton is erősen sántít persze a hasonlat - ha jól belegondolok, tulajdonképpen valószínűleg az életkorukon kívül az égvilágon semmiben sem hasonlít egymásra az amerikai színész és a távozó magyar miniszterelnök -, de mégis. Meggyőződésem szerint Bajnai Gordon, akárcsak Will Smith a legjobb filmjében, egyszerűen tette a dolgát, megmentette a mi kis magyar világunkat, és a maga visszafogottságával szép csendben legenda lett.

Azt hiszem, a fentiek miatt most erősen fújolóknak fogalmuk sincs arról, hogy mit úsztunk meg annak köszönhetően, hogy jött ez az ember, aki csendben és kellő alázattal tette a dolgát és elvégezte, amire szerződött. Mielőtt bőszen csontvázazna vagy gágogásba kezdene a béközép, azért nem kellene elfeledni, hogy tavaly márciusban egyszerűen nem volt vevő a magyar államkötvényekre és nem akarták a befektetők tovább finanszírozni a magyar államot (aki nem tudja, hogy ez mivel jár, annak úgyis hiába magyarázom), egy euróért 317 forintot is kellett fizetni, a svájci frankért meg 212-t. Vészesen közel álltunk valami egészen apokaliptikushoz.

Eltelt egy év, és Bajnai véghezvitte, amit ígért: ha átfogó reformokra egy év alatt nem is futotta, de gatyába rázta és hitelessé tette a költségvetést. A befektetők pedig még a görög válság és az eurózóna viharai közepette is bízni tudnak a magyar gazdaságpolitikában és finanszírozzák a magyar államot. Ezek pedig olyan alapok, amikre, ha nem tolja el, építeni tud - és amikért minimum egy sörrel jön Bajnainak - a hivatalba lépő kormány.

Bajnai legenda lett, mégpedig azzal, ahogy csendben, de hatékonyan tette a dolgát. Nem fényezte magát, nem akart sem progresszív megváltó lenni, sem forradalmár. Nem dühöngött benne reformhevület és nem beszélt ködös dakota metaforákban. Politikushoz oly "méltatlan" módon nem hajtotta a szereplési vágy sem. Visszafogott megnyilatkozásaiból kiderült, hogy a politikai kommunikáció is csak annyiban érdekelte, hogy amennyire lehet, értelmesen és világosan el tudja magyarázni a zembereknek, hogy mit és miért tett.

Ő nem csak mondogatta, hogy tegyük a dolgunkat, hanem tette is a dolgát.

Az az érzésem, hogy akkor járna jól ez az ország, ha Bajnai Gordonhoz hasonló szakpolitikusok tennék itt csendben és tisztességgel a dolgukat néhány éven át. Tegyék a dolgukat a most hivatalba lépők is csendben és alázattal a következő három és fél évben, a kommunikáció, a píár és a fényezés - vagy mondjuk úgy: a kampány - meg ráér majd akkor, a legvégén. Az eredmények úgyis önmagukért beszélnek majd - és kívánom, hogy négy év múlva legyenek önmagukért beszélő eredmények.

Azt meg azért remélem, hogy a miniszterelnöki irodában, az átadás-átvétel pillanatában, csak úgy négyszemközt, hogy a kamera még véletlenül se lássa, egy halk és visszafogott köszönömöt elmormol majd Orbán Viktor a nem létező bajusza alatt.

Előre szólók: nem azt szeretném megvitatni, hogy a zemberek többsége szerint valóban rosszabbul élünk-e, mint nyolc éve. Április 25-én ugyanis egyértelműen kiderült, hogy a többség úgy érzi, igen. Sőt: aki nem volt szavazóköri forradalmár, még az is. Érdekesebb az a kérdés, hogy mindez mennyire tény, hogy mennyire élünk valóban rosszabbul, vagy mennyire gondoljuk, érezzük vagy hisszük azt, hogy rosszabbul élünk, csak azért, mert mindenki ezt mondja.

- A statisztikai adatok cáfolhatatlanok - feleltem.
Felderült. - Még hogy a statisztikai adatok! Statisztikai adatokkal bármit be lehet bizonyítani.
- Még az igazságot is - jegyeztem meg.
(Yes, Prime Minister)

A Központi Statisztikai Hivatal adatai azt mutatják, hogy momentán jobban élünk, mint nyolc, de rosszabbul, mint négy éve - a részletekbe nem mennék bele, ezt több helyütt is megtették a választási kampányban. A lényeg az, hogy a foglalkoztatási helyzet kivételével - ami, tegyük gyorsan hozzá, valóban súlyos probléma - gyakorlatilag minden mutató tekintetében emelkedett az életszínvonal, vagy divatos szóval: az életminőség a nyolc évvel ezelőttihez képest. A legérdekesebb mutató talán a háztartások egységre jutó áramfogyasztása volt, aminek az emelkedése - az energiatakarékosabb berendezések elterjedésével együtt - azt mutatja, hogy elég sok kütyüvel gazdagodtak a magyar háztartások az elmúlt években. A KSH adatai szerint az életszínvonal emelkedésében az elmúlt másfél év, vagyis a pénzügyi-gazdasági válság hozott csak törést.

- Ezeket az adatokat csak az ujjából szopta.
- Dehogyis - felelte -, ezek a kormány hivatalos adatai.
Látta, hogy elmosolyodom, ezért sietett hozzátenni: - Vagyis ezek a tények.
Nem tudtam megállni, hogy ne dörgöljem az orra alá, hogy ezek szerint míg az ő statisztikai adatai valós tények, addig az én valós tényeim csupán statisztikai adatok.
(Yes, Prime Minister)

Ahogyan a paradox szóvicc mondja: már a nosztalgia sem a régi. Meglepően rövid távú az emlékezet. Mert nézzük csak napjaink egyik legsúlyosabb problémáját, a devizahitelek ügyét. Azt a rengeteg svájcifrankos lakás- és kocsihitelt, meg a tetemes összegű fogyasztási hiteleket mégiscsak az elmúlt években vette fel a lakosság. Új lakások, új autók, új házimozi és LCD-televízió - oké, hogy mindez hitelből ment, de ezeket a hiteleket mégiscsak volt miből fizetnie a lakosságnak. Hja kérem, hogy másfél éve elszállt az árfolyam, és a törlesztőrészletek emelkedése finoman szólva is rontja a zemberek komfortérzetét... Na igen. Azért tegyük gyorsan hozzá: a gyenge árfolyamról egy ember biztosan nem tehet: ez pedig Bajnai Gordon.

És tényleg, hogy milyen rövid távú az emlékezet! Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy miről szólt valójában az őszödi beszéd. Tessék jól figyelni, lassan mondom, hogy mindenki megértse: az az "elkúrtuk" még véletlenül sem azt jelentette, hogy a szocik előtte négy éven át megnyomorították a zembereket. Sőt! Azt jelentette, hogy az ország lehetőségeihez és teljesítményéhez képest a szocik túl sokat, erőn felül sokat adtak a zembereknek. Azt, hogy négy éve ilyenkor jobban éltünk, mint amennyire élhettünk volna. Az elkúrás  fogalmilag ezt a böszmeséget jelentette. A "hazudtunk reggel, éjjel meg este" pedig azt, hogy csak dumáltak a szükséges reformokról, de közben nem tettek az égvilágon semmit. Hazudtak, mert választást akartak nyerni, és mert ezért a választások előtt megszorításokról nem akartak vagy nem mertek dönteni. Nem akarták választások előtt csökkenteni a jólétet.

- Meglehetősen különös. Azt írják az újságok, hogy a kormányzásom csak üres locsogás, csak dumálunk, miközben valójában nem történik semmi. De ez egyszerűen nem igaz! Hiszen másról sem beszélek, mint hogy számos reform van készülőben, hogy megígértük, hogy nagyszabású irányváltást hajtunk végre, meg óriási terveken dolgozunk, teljesen új kormányzati filozófiát fejlesztünk ki, és hogy alapvető változásokat tervezünk a társadalom összetételében és országunk geopolitikai viszonyaiban.
Bernard együttérzően bólogatott. Teljes mértékben egyetértett velem. - Szóval akkor most mi is történik valójában? - kérdezte.
- Nyilvánvalóan semmi! Legalábbis egyelőre! - Az igazat megvallva magam is türelmetlen voltam. De végül is ezekhez a dolgokhoz idő kell. Rómát sem egy nap alatt építették fel.
(Yes, Prime Minister)

Különösen rövid távú a kollektív emlékezet. Az őszödi beszédből mára sem az oka, sem az előzménye, sem az üzenete nem maradt meg. Csak a két szó: az elkúrták és a hazudtak. Bélyegként maradt ez a szocialistákon, és egy idő után már nem csak az ellenzék szajkózta, de maguk a szocik is elfogadták, vagy legalábbis beletörődtek.

És az elkúrás fogalma szép lassan népnyúzásba ment át a közbeszédben és a kollektív emlékezetben.

Ma már népnyúzóként és nemzetnyomorítóként beszél a többség Gyurcsány Ferencről és a szocialistákról, és meg van győződve róla, hiszen a Viktor meg a Szijjártó Peti is megmondta, de hányszor, hogy rosszabbul élünk, mint...

Márpedig Medgyessy, Gyurcsány és a parádésnak nem éppen nevezhető, nyolcévnyi szoci kormányzás nem arról tehet, hogy rosszabbul élünk, mint nyolc éve. Arról tehet, hogy ma már élhetnénk ennél jobban is. Ez persze legalább olyan komoly felelősség és legalább olyan komoly politikai baklövés - vagy szabadjon úgy mondani: böszmeség és elkúrás a javából.

Nem az a baj tehát és nem az a számonkérendő Gyurcsányékon, hogy rosszabbul élünk, mint nyolc éve, hanem az, hogy rosszabbul élünk, mint ahogy élhetnénk.

De a B-középnek ezt úgyis hiába magyarázza az ember.

"A mostani külpiaci befektetői környezetben veszélyes olyan tartalmú nyilatkozatokat megfogalmazni vezető gazdaságpolitikusoknak, ami akár csak utal arra, hogy az eurókonvergencia nem prioritás egy ország számára."

"Magyarország monetáris politikája túl laza, a leendő kormány enyhíthet a költségvetési szigoron és adót csökkenthet, mindez pedig inflációs nyomáshoz vezet."

"Hazánk az egyik feltörekvő európai ország, amelyik a legközelebb jutott ahhoz, hogy politikai hibát kövessen el. A hosszú távú inflációs veszélyek mind nagyobbak, ahogy a lazább fiskális politika kockázata nő."

"Az utóbbi hónapokban lassan visszanyert külföldi bizalmat, amelyet a megszorítások és a hiánylefaragás terén szerzett meg Magyarország, nagyon könnyű eltapsolni."

Nem, kérem szépen, a fentiek nem Gyurcsány Ferenc és baráti köre véleményét tükrözik. Nem is Angyalföld bajnoka, Szanyi Tibor mondott ilyeneket. De még csak nem is Bokros Lajos lépett elő a méretes buktát követő hallgatás sűrű homályából. És nem, ezúttal nem Oszkó Péter legfrissebb írásából idézünk. Sőt: nem is agymosott szoclib/komcsi/vörös/maszopos kommentelők türelmetlen és Fidesz-, tehát nemzetellenes hozzászólásaiból böngészünk.

A fentiek ugyanis MSZP-közeli, kommunista oligarchnikus vállalkozásoknak aligha nevezhető, világméretű befektetési házak és gazdasági elemző cégek - például a Morgan Stanley és a Nomura - legfrissebb reakciói a Fidesz miniszterelnök-jelöltjének és gazdaságiminiszter-jelöltjének elmúlt napokban tett, szerencsésnek nem éppen mondható - vagy Sir Humphrey Appleby szavaival élve: meglehetősen bátor - kijelentései kapcsán.

Lehet persze fikázni ezeket az elemzőket, hogy mit dumálnak bele a dolgainkba, meg lehet azzal érvelni, hogy a Viktor pontosan tudja, mit miért mond és mit miért csinál. És lehet forradalomról beszélni, meg kérkedni az alkotmányozó és rendszerteremtő kétharmaddal, vagy akár a háromharmaddal is. Hiába.

A baj az, hogy ezek a fránya nagybefektetők, ezek a piszkos oligarchák valamiért nem Orbán Viktor Nemzeti Együttműködésére (így, csupa nagybetűvel) figyelnek. Nekik az nem szakrális ige, számukra mindez nem több, mint egyszerű rizsa. Halandzsa. Lózung. Nem ez alapján árazzák be Magyarországot. Ők valamiért inkább a Morgan Stanleyre és a Nomurára hallgatnak.

Még két szerencsétlen Matolcsy- és Orbán megszólalás, még két ostoba és felelőtlen szíjjártói csontvázazás, és arra még két ilyen befektetői reakció, és esetleg néhány befektető azt mondja: hja, kérem, ha a magyarokról ez hírlik, akkor szabaduljunk a papírjaiktól, vásároljunk magyar államkötvény helyett román papírokat, forint helyett meg lejt, mert ott a hírek szerint komolyabban veszik a költségvetési szigort. Vagy menjünk egyenesen Új-Zélandig. Mindegy, csak el innen.

Na, ha ez bekövetkezik, akkor lőttek a forintárfolyamnak és vele devizahiteleseknek, és lőttek az egyébként ezeknek az utálatos és értetlen külföldi befektetőknek a hiteleiből fizetett nyugdíjaknak, az egészségügynek és a közalkalmazotti béreknek.

Ahogyan már mondtam volt: a Zemberek érdekében csendesebben tessenek forradalmat csinálni.

*   *   *

Lapzártánk után érkezett: Orbán Viktor szombatra, az új kormány eskütételének időpontjára a Kossuth térre hívja a Zembereket. Mintha még mindig azt hinné: kampány van. Pedig a szocik már alaposan legyőzettek és a hatalomból legalább egy jó időre kiűzettek. Most már nem kampányolni kellene, hanem nekiállni végre felelősen kormányozni. Meg felelősen nyilatkozni és mindenekelőtt értelmes dolgokat beszélni. Mielőtt valamelyik igazi, londoni oligarcha a kubai szivar füstje mögött végképp összevonja a szemöldökét.

Költői a kérdés, de majdnem úgy hangzik, mint egy dakota közmondás: vajon milyen iránytű az olyan, amelyik nem azt mutatja meg, hogy merre kell menni, hanem azt, hogy honnan el?

Ez jutott eszembe, Orbán Viktort hallgatva a kormányprogram beterjesztőjeként a parlament keddi ülésén. És Magyarország következő miniszterelnökét hallva kicsit úgy érzem magam, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát.

Én azt hittem, hogy a Fidesz komolyan gondolja ezt a nemzeti együttműködést, és hogy itt az elkövetkező hónapok komoly társadalmi vitáiból és párbeszédeiből születik majd meg egy - Orbán Viktor szavaival élve - "nagyívű társadalmi szerződés". Egy olyan megállapodás, egy olyan nemzeti minimum, ami meghatározza, hogy milyen országban szeretnénk élni, hogy mi ebben az állam és mi az egyén szerepe. Ami hosszú távon is ténylegesen irányt mutat. Ami tényleg iránytű lehet a mindennapi politizálásban.

De Orbán Viktor azt mondja, hogy az új társadalmi szerződés 2010. április 25-én megszületett.

Orbán Viktor azonban téved.

A társadalmi szerződés ugyanis egészen mást jelent. Éppen ezért a választók április 25-i döntésének üzenetét nem Orbán Viktor értelmezi pontosan. Talán segítségül kellene hívnia Horn Gábort a választók üzenetének értelmezéséhez. Merthogy a választók ezúttal sem üzentek mást. Se többet, se kevesebbet.

Nagyívű megállapodás kellene a nemzet jövőjéről, igen. Ahogyan Nyugaton, az íreknél például, érdemi és tartalmas, széles bázison nyugvó egyeztetések után. Nyugaton a társadalmi szerződéseknél az addig szembenálló politikai felek tudtak megegyezni a nemzeti minimumban, és nem egy párt nyilvánította ki, hogy amit akar, mostantól az a társadalmi szerződés. Ilyen egyoldalú kinyilatkoztatásokat ugyanis legutóbb az egypártrendszer pártjai tettek, ők mondták meg izomból azt, hogy mi a nemzeti minumum. Ezt pedig még Makovecz Imre sem sírhatja vissza komolyan.

És a társadalmi szerződésnek a jövőről kell szólnia. Jövőképet kell adnia és közös irányt kell mutatnia. Április 25-én nem a hová kérdésére feleltek a választók, hanem a honnan el kérdésre adtak egyértelmű választ. És egyelőre csupán erre ad választ a kormányprogram is. Csupán azt definiálja, hogy eztán minden másként lesz, mint nyolc éven át volt. De nem ad egyértelmű víziót és nem ad egyértelmű irányt. Éppen olyan, mint az iránytű, ami nem azt mutatja, hogy merre menjünk, hanem azt, hogy honnan indulunk. Azzal meg sokra nem megyünk.

Éppen ezért a társadalmi szerződés megalkotásának - Orbán szavaival élve - "lélegzetelállító feladata" még hátravan. Ha élni, és nem visszaélni akar a kétharmados felhatalmazással a Fidesz, nem spórolhatja meg ezeket az egyeztetéseket.
 

Alig több mint hét hónap múlva, 2011. január 1-jétől Magyarország tölti be az Európai Unió soros elnöki tisztét. A hét végére már kormányt adó Fidesz honlapján van is egy tartalmas összeállítás a soros elnöki tisztség betöltésének jelentőségéről és az azzal járó feladatokról. Kár, hogy a cikk utolsó frissítése 2008. december 3-án volt.

Mintha bizonytalan terep lenne ez a Fidesznek, mintha nem igazán tudnák a párt vezetői, hogy mit kezdjenek vele. Egy árva szót sem szól róla a kormányprogram, és arra a kérdésre, hogy vajon mekkora lehetőség ez Magyarország számára, Martonyi János a minap a HírTV-n első felindulásból azt válaszolta: és mekkora kockázat is... A Fidesz furcsa hozzáállását jelzi, hogy míg Szájer József - pontosan látva a soros elnökség jelentőségét - úgy fogalmazott, hogy "a 2011 januárjától esedékes magyar európai uniós elnökség időszaka alatt kerül sor a közösség 2020-ig szóló munkahelyteremtési programjának véglegesítésére", addig például Navracsics Tibor szerint "az Európai Unió a tagállamok által félévenként ellátott elnökség nélkül is el tud ketyegni", és az Európai Unió szemszögéből "az jelentené az üzembiztos működést, ha egy-egy tagállam nem kotyogna bele félévenként az ügymenetbe".

Részben érthető persze a Fidesz zavarodottsága, különösen ha összevetjük a párt szokásos kommunikációját a Fidesz-honlapon a soros elnökségről található, nem túl friss, de rendkívül pontos és szakszerű összeállítással, amely szerint "általános elvárás, hogy az elnökség ideje alatt a soros elnök tagállam elsősorban ne a saját nemzeti érdekeit próbálja ráerőltetni a többi tagállamra, hanem mindenekelőtt az Európai Unió mint közösség érdekeit tartsa szem előtt. A soros elnök fő feladata az uniós jogalkotás és az egyes közösségi politikák - uniós agárpolitika, fejlesztéspolitika, kereskedelempolitika stb. - fejlődésének előmozdítása, a tagállamok álláspontjainak közelítése, kompromisszumos megoldások kidolgozása, az esetleges diplomáciai feszültségek enyhítése, kezelése. Ez az elnökség sikerességének fokmérője." Valahogyan nem ér össze a kettő: a nemzeti érdekek háttérbe szorítása, a diplomáciai feszültségek enyhítése és a kompromisszumos megoldások kidolgozása a Fidesz kommunikációjával - és tegyüt hozzá: a tetteivel sem. A splendid isolation itt bizony nem fog működni.

Pedig fontos témák lesznek napirenden a jövő év első felében. Fő számait tekintve megállapodásra kellene jutni például az Európai Unió 2014-2020-as költségvetéséről - nagyjából ekkor dől el az, hogy abban a hétéves ciklusban - vagyis a párt reményei szerint a következő és az azutáni Fidesz-kormány idején - mennyi fejlesztési forrásra számíthatnak a gazdaságilag fejletlenebb államok. Azt hiszem, nem kell részletezni, hogy ez milyen fontos nekünk. A költségvetés vitájával kapcsolatban pedig nyilván meg kell reformálni az agrárpolitikát is - amibe sok tökös (bocs, Merkel) uniós politikusnak tört már bele a bicskája. És 2011 első felére várható Horvátország EU-csatlakozása, valamint Románia és Bulgária schengeni csatlakozása is, és bizony magyar irányítással ki kellene dolgozni egy átfogó Duna-stratégiát...

Igen, magyar irányítással - merthogy a soros elnöki tisztség nem csak a protokollfeladatokról szól. Az egy dolog, hogy Orbán Viktor elnököl majd az állam- és kormányfők ülésén, hogy Matolcsy György vezeti az uniós gazdasági és pénzügyiniszterek ülését, az ECOFIN-t, és hogy magyar elnöklettel ülésezik majd például az agrárminiszterek vagy éppen az oktatási miniszterek tanácsa is. Ennél sokkal fontosabb, hogy a napirendek ügyes összeállításával, ügyes politizálással, jó kompromisszumok tető alá hozásával lendíthetünk az Európai Unió szekerén. Ahogyan a Fidesz-honlap összeállítása fogalmaz: ez az elnökség sikerességének fokmérője. És ezen nagyban múlik egy uniós tagország jövőbeni megítélése is.

Az ügyes politizáláson, a kompromisszumkészségen persze nagyban múlhat egy-egy kormányfő nemzetközi megítélése is - éppen ezért a soros elnökség kérdése már csak Orbán Viktor személye miatt is fontosabb lehetne a Fidesznek.

Kéri László elmondása szerint az elsőéves egyetemi hallgató Orbán Viktor komolyan el tudott keseredni, amikor alkotmányjog órán értesült róla, hogy csak az lehet az Amerikai Egyesült Államok elnöke, aki született amerikai állampolgár. Ha amerikai elnök nem is lehet belőle, de a legalább akkora világgazdasági súlyú EU "soros elnöke" igen (az idézőjelbe tett résszel szándékosan fogalmaztam fogalmilag pontatlanul).

Ha ügyesen csinálja, lehet belőle egy Zapatero, egy Barroso, egy Juncker vagy egy Rasmussen is. Tekintélyt szerezhet magának az európai politikában. Az adottságai és a tehetsége talán megvan mindehhez.

De a politikai lózungokban beszélés és a hetyke magyarkodás ott már nem lesz elég.

Szögezzük le először is: nemzeti együttműködésre szükség van. És tegyük gyorsan hozzá: a nemzeti együttműködés nem épülhet a tagadásra.

Orbán Viktor kormányprogramja viszont a tagadásra épít. Többet foglalkozik az elmúlt nyolc évvel, mint az előttünk álló néggyel. Magát a jövőt is csak az elmúlt nyolc évvel szemben definiálja. Az viszont nem jövőkép, hogy eztán minden más lesz, mint ahogyan eddig volt. Nem elvekből és nem értékekből építkezik tehát, hanem minden jövőbeli cselekedetét a szocialiták elmúlt nyolc évének elhibázott kormányzásából eredezteti.

Pedig egy kétharmados parlamenti többséggel rendelkező párt végképp nem szorul rá arra, hogy egy másik párt ellenében határozza meg magát. Az már ellenzékben is halovány teljesítmény volt. Egy ekkora többséggel és ekkora választói felhatalmazással rendelkező pártnak ugyanis határozott értékrendből és szigorú elvek mentén kellene jövőképet állítania, nem pedig az eddig kormányzók tagadásából.

Nincs szó a dokumentumban például a világgazdasági válságról - csak a szocialista kormány okozta gazdasági válságról. Mintha az előbbi nem is lett volna, de legalábbis nem lett volna ránk hatással, ha nem a szocialiták vannak kormányon. Persze nem mintha a jó kormányzás jellemezte volna a Medgyessy-Gyurcsány-éveket, na de azért mégis... A válság nem áll meg Hegyeshalomnál és a forintárfolyam sem vágja haptákba magát csak azért, mert mostantól itt a Fidesz van kormányon.

"Társadalmi szerződés híján Magyarországot az átmenet korszakában elitmegállapodások és láthatatlan paktumok irányították, meddő viták gátolták az előrelépésben" - írja a miniszterelnök-jelölt. Éles és pontos meglátás ez. De mintha ezekhez a meddő vitákhoz nem lett volna köze a Fidesz konstruktívnak a legkevésbé sem mondható ellenzéki politizálásának.

Orbán Viktor téved, amikor azt írja: "A magyarok gyökeres és alapvető változást akarnak az élet minden területén". Nem, a magyarok nem akarnak igazi változást, legfeljebb annyit, hogy mostantól ne a szocialisták kormányozzanak. A zemberek nem akarnak egyéni felelősséget és a legkisebb mértékben sem akarnak öngondoskodást. És nem akarják az össznépi mutyizás, a feketézés és a zsebből zsebbe fizetés felszámolását sem. Azt akarják csupán - mert ezt sulykolta beléjük az elmúlt húsz évben a magyar politika -, hogy az állam eztán is mindent megoldjon. Ja, mindehhez persze adót fizetni sem akarnak. Pedig nem a gyurcsányi örökség a legterhesebb, hanem ez.

Éppen ezért Orbán Viktor kormányprogramja nem forradalmat csinál, hanem restaurál.

Pedig a legteljesebb mértékben igaza van Orbán Viktornak abban, amikor azt írja: a nemzeti együttműködés erejével az élet minden területén új szabályokra épülő, új politikai, gazdasági és társadalmi rendszert kell alkotni. Valódi változás kellene - de amiről a Fidesz beszél, az nem a változásról, legfeljebb az elmúlt nyolc év végképp eltörléséről szól. Ebben az értelemben természetesen forradalmi - hiszen az ígéret szerint itt a Föld fog sarkából kidőlni...

Valóban változás kellene itt a fejekben, vagy mondjuk úgy: forradalom a közgondolkozásban. Abban, hogy a zemberek is megértsék végre: az állam nem mindenható, és hogy nem csak az állam, hanem az egyén is felelős a saját sorsáért. Ehhez viszont jövőkép kellene, egy új és modern állam víziója. Egyfajta közmegegyezés arról, hogy meddig érjen az állam, és hol kezdődjön az egyén felelőssége. Ez a legnagyobb hiányossága Orbán Viktor kormányprogramjának.
 

Valami nagyon nagy baj van a szocialistáknál. Jól láthatóan még mindig nem esett le nekik, hogy a Parlamentben mostantól nem ők fingják fújják a passzátszelet, és teljesen zavarodottak. Fogalmuk sincs, hogy merre tovább. Márpedig ha nem tudják magukat nagyon rövid időn belül újrapozícionálni - ami, tegyük hozzá, Lendvai Ildikóval, Gyurcsány Ferenccel, Puch Lászlóval, Kiss Péterrel és Újhelyi Istvánnal nem is fog menni -, igen rövid időn belül az SZDSZ és az MDF sorsára jutnak. Kár lenne értük. Mármint persze nem ezekért a markáns szocialista arcokért, hanem a szociáldemokrata értékekért, amiket egy - hogyan is mondták ezt annó decibel - európai értelemben vett baloldali pártnak képviselnie kellene.

Nem lehet persze könnyű most szocialista frakciónak lenni. A csontvázak ugyanis léteznek. Persze nem a szijjártói értelemben véve, nem a költségvetésben és nem a minisztériumok átadás-átvételi dokumentumaiban. Sokkal inkább azokban a korrupciós ügyekben, amik az elkövetkező hetekben, hónapokban még napvilágot látnak. Mert ne legyen kétségünk: lesznek még ilyen ügyek - és le merném fogadni, hogy mind szocialista politikusokról szólnak majd a hírek. De ne legyenek illúzióink sem: nem csak a szocialistáknál létezik a korrupció. De láthatóan ők annyira belekényelmesedtek az elmúlt nyolc évbe, annyira érinthetetlennek hitték magukat, hogy már a látszatra se ügyeltek. Vagy mondjuk ki kerek-perec: még lopni is hülyék voltak. Ha én szocialista frakció lennék, mostanság minden reggel félve nézném a lapszemlét, hogy hol esett ki újabb korrupciós csontváz a szoci szekrényekből.

De nem csak ezért nem lehet most könnyű szocialista frakciónak lenni. Nem lehet könnyű egyértelműen kijelölt irányok és világos célok nélkül politizálni, cipelni Hagyó, Puch, Gyurcsány és Lendvai terhét - tegyük gyorsan hozzá a korrektség végett: természetesen mindegyik más miatt teher -, és nem lehet könnyű nyolc év kormányzás után szokni az ellenzéki létet.

Pedig ellenzékben politizálni bizonyos értelemben mindig könnyebb. A szocialista frakció például megszabadult a tohonya bázisa súlyától, a polgármestereik követelőzésétől, a helyi érdekből folytatólagosan elkövetett belső zsarolás iszonyú terheitől. Merthogy a szocialista kormányt ballasztként húzta lefelé és nap mint nap kötötte gúzsba a megyei pártelnökök és a helyi polgármesterek zsarolása. Ki bicikliutat kért - mit kért? Követelt! -, ki szennyvízberuházást, ki új főteret... Na, ilyen gondjuk mostantól például egészen biztosan nem lesz a szocialista vezetőknek. Egy teherrel kevesebb nyomja a vállukat.

És ellenzékben politizálni azért is könnyebb, mert számonkérni sokszor egyszerűbb, mint végrehajtani. Dumálni nem kerül semmibe. Ha viszont ingyen van, akkor lehetne mindezt végre értelmesen is. Mondjuk érdekek helyett végre elvek mentén.

Az elvekhez viszont értékek kellenének. Valamiféle jól megfogalmazott szocialista-szociáldemokrata identitás. És ehhez kevés a szimpla orbánellenesség. Éppen azzal az ellenzéki gyakorlattal kellene szakítani végre, ami a kormány minden tettére zsigerből nemet mond. Lehetne például ebben az első a szocialista párt. Lehetne az elveihez ragaszkodó, konstruktív és világosan beszélő ellenzéke Orbán Viktor kormányának.

Na igen, elvek és értékek... Ha túlnézünk a népnemzeti sallangokon, a szociálpolitikában és a gazdaságpolitikában a Fidesz lenyúlta azt a tematikát, amit egy normális világban egy szociáldemokrata vagy még annál is balosabb pártnak kellene képviselnie. A "védjük meg a családokat, a nyugdíjasokat, az egészségügyet, a munkahelyeket" tematikája foglalt. Ráadásul meglehetősen hülyén venné ki magát, ha az elmúlt másfél év - egyébiránt szükséges - megszorító intézkedései után a szocialisták egyből a szociálpolitikai kiadások növelését követelnék a kormánytól (mint ahogyan meglehetősen hülyén vette ki magát az ingyenbékávé ötlete is).

Újrapozícionálnia kellene magát a szocialista pártnak: sürgősen meghatározni az értékeit és az elveit. Mert az elmúlt hetek zavarodottsága, kapkodása és fejetlensége végképp amortizálhatja az MSZP amúgy is a nullához konvergáló hitelességét. Ez az újrapozícionálás a régi arcokkal nagyon nem fog menni, de attól tartok: a már ismert fiatalokkal - az Újhelyi Istvánokkal és az Oláh Lajosokkal - sem.

Az új arcokhoz és új, baloldali politikához küldöm nagy tisztelettel a Piramis együttes e poszt címét adó, régi slágerét...
 

Drága jó Orbán Viktor miniszterelnök-jelölt úr, a svájci frankos lakáshitelem jövő havi fizethetősége érdekében nagyon szépen kérem, hogy ne tessék már olyan hangosan kiabálni, hogy gazdasági vészhelyzet van itten, meg hogy a Matolcsy csúcsminiszterjelölt úrral gazdaságpolitikai forradalmat tetszenek csinálni két hét múlva. Meg ne tessék már olyan nagyon hangosan helyteleníteni a pénztőke szerepét, mert az ember ugye, már ha egy csöpp józan esze van, nem áll neki szidni azt, akitől már holnap muszáj lesz kölcsönkérnie a napi megélhetésre... Még a végén megelégeli és nem ad az illető.

Amúgy is olyan idegesek mostanság ezek a csúnya befektetők, jól fölhúzták őket a görögök, és egy ideje miattunk is aggódnak. Meg amúgy is elég vacak a forint árfolyama, ha meg még jobban elszáll, a Matolcsy csúcsminiszterjelölt úr sem tudja majd forintra váltani majd a svájci frankos lakáshiteleket. Már persze ha egyáltalán. Úgyhogy ne tessék itt a pénz- és tőkepiacokat forradalommal fenyegetni, meg ne tessék a pénztőkét és a spekulációt annyira szidni, mert mindannyian függünk tőle. Nem kicsit. Nagyon. A forradalom meg ugye műfajából eredően mindig felfordulással jár. A felfordulás viszont mostanság nagyon nem hiányzik a befektetőknek.

Gazdasági vészhelyzetben - a miniszterelnök-jelölt úr mondta volt, hogy az van - egy felelős politikus nyugtassa inkább a tőkepiacokat és ne hergelje, mert annak nem lesz jó vége. Meg különben is: azt se hangoztassa, hogy gazdasági vészhelyzet van. Meg ne riogasson csontvázakkal. Még a végén megsértődik vagy megijed valamelyik idegesebb nagybefektető. Akkor meg mi lesz a svájci frankos lakáshitelemmel? Továbbmegyek: mi lesz itt a bérekkel és a nyugdíjakkal?

Önnek biztosan nincsen folyószámlahitel-kerete, de akinek van - jó kétharmadnyian biztosan vannak így széles e hazában -, és hónapról hónapra muszájból mínuszba megy a számláján, az tudja, hogy mekkora szívás lenne, ha a bank egyik napról a másikra megszüntetné a hitelkeretét. Akkor aztán nem futná a kötelező rezsire sem. Ha nagyon tetszik itten vészhelyzetezni meg forradalmazni, még a végén megszüntetik az ország hitelkeretét ezek a csúnya nagybefektetők. Inkább nem is mondom el, mi lesz akkor. Csúnya-csúnya dolgok történhetnek akkor itten.

Jó, jó, értem én, hogy rá tetszett találni most erre a forradalom szóra, mert ez jól hangzik, mert ez lelkesít. De a kampánynak már vége van, már meg tetszettek dönteni a népnyúzók hatalmát. Tessék inkább arról beszélni, hogy egy új ipari forradalmat tetszenek csinálni. Vagy hogy forradalmasítják az elektronikus közigazgatást, esetleg az egészségügyi ellátásoknál az egynapos sebészetek rendszerét, az egyetemek kutatás-fejlesztési kapacitását. Vagy tessék forradalmasítani a társadalmi egyeztetés rendszerét. Meg ugye a parlamenti pártok napi együttműködésére is ráférne egy forradalmi megújulás...

Csak a pénz- és tőkepiacokat - csak azt ne tessék forradalmasítani. Különben olyat kapunk ebben a nagy forradalmi hevületben, hogy a fal adja a másikat. És az a pofon nem a miniszterelnökjelölt úrnak fog fájni leginkább, hanem az eladósodott kétharmadnak.
 

"Miniszterelnök úr, ez meglehetősen bátor elképzelés" - figyelmeztetné Orbán Viktort Sir Humphrey Appleby a Fidesz körvonalazódó gazdaságpolitikai tervei kapcsán. És mint tudjuk, Sir Humphreynál a "bátor" jelző leginkább a vakmerő és a meggondolatlan szinonimája. Mindez arról jutott eszembe, hogy egy tanulságos írás jelent meg kedden az Indexen Mike Károly tollából. A cikk az amerikai és német válságkezelés - idehaza pedig a Fidesz körvonalazódó gazdaságpolitikai elképzelései - kapcsán ismét csodafegyvernek tartott keynesi gazdaságpolitika veszélyeire és hibáira hívja fel a figyelmet. Az állam belső keresletet teremteni - vagyis a belső fogyasztást élénkíteni - csak a költségvetés terhére vagy hitelekből tud. Momentán viszont egyik sem veszélytelen mutatvány...

Szögezzük le először is: a piac nem mindenható. És az állam sem az - akárki ül is a kormányrúdnál.

A piac sok mindent megold, alapvetően működik az adam smith-i láthatatlan kéz, és bár nem biztos, hogy a piacgazdaság a lehetséges világok legjobbika, momentán jobbat még nem találtak ki nála, vagy legalábbis a más irányú próbálkozások nem állták ki az idő próbáját. Ugyanakkor a piac nem lehet mindenható, alapvetően mert szociálisan érzéketlen, nem törődik a gyengékkel, a rászorulókkal. The weak will fall, the strong remains - ahogyan a Scorpions énekelte volt. És itt van szerepe az államnak, e téren kell kiigazítania a piacot. Az, hogy melyek azok a területek, ahol az állam védi a polgárait a piac esetlegesen kedvezőtlen hatásai ellen, az közmegegyezés kérdése, ennek eldöntése lehetne például egy igazi nemzeti konzultáció célja.

Ugyanakkor az állam sem mindenható, még akkor sem, ha erős államról beszélünk. Egy olyan nyitott gazdaságban, mint amilyen a magyar, pláne nem lehet az. Elég csak megfigyelni a jelenlegi helyzetet, azt a gúzsbakötött állapotot, amivel az új kormánynak szembesülnie kell. Az elmúlt nyolc-tíz év gazdaságpolitikájának, az erőn felüli állami és lakossági költekezésnek és eladósodásnak, a mindent az államtól várás jó magyar szokásának köszönheten a monetáris politikát ma bénítja a devizakitettség, a fiskális politikát pedig bénítják az adósságterhek. Túl nagy mozgástere nincs a gazdaságpolitikának, hiába mer nagyot álmodni.

A piac nem mindenható - viszont nem tököl sokat. Ha úgy adódik, egy perc alatt két vállra fekteti a magyar gazdaságot. Mert ha tetszik, ha nem, momentán a piac jóindulatán múlik a magyar állam fizetőképessége. Ilyen helyzetben pedig belső keresletre építő, keynesiánus gazdaságpolitikát folytatni - Sir Humphreyval szólva - felettébb bátor dolog. Márpedig Orbán Viktor legutóbbi, "komoly, erős és biztonságot adó forintról" szóló nyilatkozata alapján nem exportvezérelt növekedésre, hanem a belső keresleten alapuló gazdaságélénkítésre építene a Fidesz. Annak a forrása pedig - legalábbis Matolcsy György nyilatkozatai alapján - további költségvetési hiány, vagyis újabb külső finanszírozás és hitel lehet. Ez pedig a görög példa alapján nem biztos, hogy kifizetődő.

Van persze forrás a belső kereslet élénkítésére - mégpedig az európai uniós fejlesztési források. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség honlapjának adatai szerint eddig valamivel több mint 950 milliárd forintot fizettek ki a nyertes pályázóknak - vagyis még nagyjából 6 ezer milliárd kifizetése várható 2015-ig, legnagyobbrészt éppen az előttünk álló parlamenti ciklusban. Ez a többletforrás önmagában is komoly belső keresletet támaszt a gazdaságnak és azon belül is az építőiparnak. A kormány dolga az, hogy még tovább egyszerűsítse az uniós pályázatokhoz kapcsolódó adminisztrációs terheket és gyorsítsa a támogatások kifizetését.

Az állam elsődleges feladata tehát nem az, hogy bér- vagy nyugdíjemeléssel és hitelekből finanszírozott állami beruházásokkal teremtett belső kereslettel élénkítse a gazdaságot. Mint ahogyan nem az állam feladata egymillió új munkahely megteremtése sem. Ez utóbbit tette például az átkosban - láttuk, mi lett belőle.

Az állam elsődleges feladata az, hogy szabályozzon, hogy értelmes piaci szabályozással ellensúlyozza a láthatatlan kéz óvatlan mozdulatait, hogy kiigazítsa a piac szociális érzéketlenségét, és kedvező feltételeket teremtsen a beruházásokhoz és feltételeket teremtsen a munkahelyteremtéshez. Akár egymillióéhoz is.

Az állam dolga ennyi - nem több és nem kevesebb. Viszont ez is hatalmas feladat. Csak remélni lehet, hogy nem kúrják el. Sem kicsit, sem nagyon.

Az úgy kezdődött kérem szépen, hogy ő visszaütött... - ez a szakállas poén jutott eszembe annak a kapcsán, hogy a Parlamentben a pártok tegnap úgymond vitáztak Orbán Viktor politikai nyilatkozatáról - már amennyiben persze a süketek párbeszédét vitának lehet nevezni. Ízlés dolga. Meg eszembe jutott a hipochonder sírfelirata is: "Na ugye megmondtam".

Orbán Viktor távolmaradását a saját politikai nyilatkozatának parlamenti vitájáról nem szeretném minősíteni - még az is lehet, hogy tényleg fontosabb dolga volt. Az viszont tény, hogy az ügy megítélése szempontjából nem szerencsés, hogy nem vett részt a vitán. Azt az érzetet kelti, mintha ő - az egész politikai színtér fölött lebegve - csak kinyilatkoztatna, de az érdemi viták és a párbeszédek szintjére már nem ereszkedne le, azt hagyná Navracsics és Lázár urakra. Lehet persze, hogy ez már az új kormányzati struktúra és feladatmegosztás főpróbája, de a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kialakításához nagyon nem jó üzenet. Érdemi párbeszédet, vitát és együttműködést nem lehet kinyilatkoztatásokkal folytatni. Az nem más, mint süketek párbeszéde - éppen az a gyakorlat, amivel ideje lenne szakítani.

Apropó, érdemi vita... A Nemzeti Együttműködés Rendszeréről, vagyis Orbán Viktor (párt)politai nyilatkozatáról szóló parlamenti vita minden volt, csak érdemi nem. Azon gondolkoztam, hogy melyik a kevésbé rossz: ha a képviselő asszonyoknak és uraknak a T. Házban, nem egyszer tizenhat- vagy húszévnyi parlamenti tapasztalattal a hátuk mögött lövésük sincs arról, hogy mi is a célja és a műfaja egy politikai nyilatkozatnak; ha a képviselőink egyszerűen hülyék; vagy ha egészen egyszerűen még mindig a nemzet érdekei fölé helyezik a mindennapi pártpolitikai érdekeiket.

Egyik sem kecsegtet túl sok jóval az elkövetkező négy vagy nyolc évre.

Attól tartok egyébként, hogy jelen esetben (is) az utóbbi változatról van szó, vagyis még mindig nem tudnak messzebbre nézni azon, hogy mit írnak róluk a másnapi lapok. 

Nem is tudom, hogyan képzelte Orbán Viktor, hogy az ellenzék majd megszavaz egy olyan dokumentumot, amely önmaga megtagadására és szembeköpésére kényszeríti a szocialista frakciót. Nem is tudom, hogyan képzelte Orbán Viktor, hogy bármelyik ellenzéki párt beáll egy olyan dokumentum mögé, amely kimondatlanul bár, de egyértelműen a Fidesz úgynevezett forradalmát dicsőíti. És nem is tudom, hogyan képzelte az MSZP vagy a Jobbik azt, hogy a Fidesz elfogadja, hogy e politikai nyilatkozat rögzítse, hogy a választók 47 százaléka nem a Fideszre szavazott...

Mondom: vagy kollektíve nem értik, hogy mire való egy politikai nyilatkozat, vagy hülyék, vagy csak a kicsinyes, napi pártpolitikai érdekeiket tartják szem előtt. Vagy mindhárom. Esetleg e háromból bármelyik kettő tetszőleges kombinációja. Akkor sokadszorra, hátha "kis országunk csúcsos nagy házában" is megértik.

1., Az LMP vélemnyével szemben szerintem tényleg kellene egy politikai nyilatkozat arról, hogy félre kéne tenni ezt az örökös szembenállást, és össze kellene fogni, együtt kellene működni, de legalábbis értelmes párbeszédet kellene folytatni végre, mert a Haza ezt kívánja.

2., Minderre jó lenne egy politikai nyilatkozat, mert az műfajából adódóan alapvetően egyfajta összefogást jelképez. A politikai árkok betemetése és egy értelmes párbeszéd - vagy mondjuk úgy: Nemzeti Együttműködés - rendszerének kialakítására műfajilag alkalmas lenne.

3., Egy politikai nyilatkozatnak viszont csak akkor van értelme, ha minden parlamenti párt komolyan veszi és mögé tud állni. Ennek jelenleg sem az Orbán Viktor-féle verzió, sem az ellenzék által módosított változata sem felel meg, ugyanis valamennyi csak napi politikai érdekekek szolgál.

Az első napi viták alapján erősen kétséges, hogy egyáltalán változik-e itt bármi is. Minden ugyanaz, csak a szereposztás más. A tragikomédia pedig folytatódik. Hatodik felvonás, második szín...
 

Orbán Viktor politikai nyilatkozata csupán pártpolitikai nyilatkozat, amelyik nem lehet és nem is lesz a magyar parlamenté. Annak ellenére sem, hogy nagyrészt csak egyetérteni lehet Orbán Viktor szavaival, a „legyen béke, szabadság és egyetértés” hármasával. De azt még Orbán Viktor sem várhatja, hogy a balodal szembeköpje és egyszeriben megtagadja önmagát.

Különös parlamenti műfaj a politikai nyilatkozat. Rendszerint közös nemzeti értékeket és érdekeket karol fel, éppen ezért többpárti összefogást feltételez. Nem véletlen, hogy kérharmad kell az elfogadásához. A közös nemzeti értékekkel ezúttal nem lenne gond, a "munka, otthon, család, egészség és rend" ötösének fontosságával pedig aligha van, aki ne értene egyet. És persze nem lesz gond a kétharmaddal sem. A közös elfogadással viszont már annál inkább.

Nemzeti összefogás és nemzeti együttműködés kellene - ezzel meggyőződésem szerint a még megmaradt egymillió szocialista szavazó is egyetért. És az sem ördögtől való ötlet, hogy e nemzeti együttműködés iránti elkötelezettséget valóban egy politikai nyilatkozat rögzítse.

Erre viszont Orbán Viktor írásműve nem alkalmas.

Jól írja Török Gábor: ez a dokumentum píárcélokat szolgál, és nem politikai összefogást. A régi rendszer megdöntéséről, a szavazófülkékben véghezvitt, sikeres forradalomról szóló megfogalmazással értelemszerűen nem érthet egyet a még megmaradt, egymilliónyi szocialista szavazó, és nem érthet egyet az MSZP-frakció sem. És mivel ez az eddigi kommunikációban a kétharmados győzelem leginkább a Fidesz forradalma volt, meglepődnék, ha az LMP vagy a Jobbik beállna e politikai nyilatkozat mögé.

Nincs persze könnyű helyzetben a szocialista párt. Ha mégis elfogadja az orbáni nyilatkozatot, önmagát tagadja meg és köpi szembe - és ez azért túlmutat az egyébként időszerű önvizsgálaton. Utóbbi szükséges, előbbi politikai harakiri. Ha viszont nem fogadja el, akkor az a vád érheti, hogy nem kompromisszumkész, hogy nem érdekli a nemzet jövője, hogy még az alapvető nemzeti értékekben sem tud megállapodni, és hogy a célja továbbra is a folytatólagosan és előre megfontolt szándékkal elkövetett nemzetrontás.

Hiába fogalmazza meg tehát a Fidesz miniszterelnök-jelöltje, hogy "ez a roppant erőket felszabadító összefogás minden magyar embert, legyen bármilyen korú, nemű, vallású, politikai nézetű, éljen bármely pontján a világnak, nagy reményekre jogosít", a fentiek miatt ez a politikai nyilatkozat csak egy újabb ügyes kommunikációs húzás a politikai sakktáblán.

Ez nem politikai nyilatkozat így, hanem csak pártpolitikai. Azzal meg Dunát lehet rekeszteni.

Az igazságügy-miniszter a kormány nevében feljelentést tesz, amiért Vona Gábor gárdamellényben tett képviselői esküt a parlament alakuló ülésen. Csak helyeselni tudom a döntést. De azért arra majd kíváncsi leszek, hogy hogyan szavaz a T. Ház, amikor ez ügyben a Jobbik frakcióvezetője mentelmi jogának a felfüggesztéséről kell dönteni.

A mentelmi jog nem arra való, hogy a tudatos jogsértések esetén menlevelet és büntethetetlenséget adjon. A mentelmi jog nem arra való, hogy a törvények fölé helyezze és érinthetetlenné tegye az országgyűlési képviselőket. A mentelmi jog célja elvileg az lenne, hogy a képviselőt megvédje a munkáját akadályozó zaklatástól és támadásoktól - tehát hogy például ne lehessen minden második nyilatkozatáért rágalmazás miatt bíróság elé citálni, nem pedig arra, hogy az érinthetetlenség biztos tudatával valaki tudatosan sértsen törvényt.

Mindez persze az elmélet csak - mondjuk úgy: csak a törvény szelleme.

A Parlament honlapjának tanúsága szerint az elmúlt ciklusban összesen 88 esetben szavazott a T. Ház képviselői mentelmi jog felfüggesztéséről - és mindössze 4 esetben volt meg a szükséges kétharmad ahhoz, hogy fel is függesszék azt. Igaz, az ügyek többsége "csak" rágalmazás és becsületsértés vétsége volt, ami a magyar politikai kultúrát ismerve vélhetőleg valóban szorosan összefügghet a képviselői munkával. A fel nem függesztett mentelmi jogi ügyekben persze azért volt hűtlen kezelés és jogosulatlan gazdasági előny megszerzésének a kísérlete is...

Nincs jó üzenete ezeknek a mentelmi jogi ügyeknek. Valahogy hiányzik itt is a közbizalom. A választópolgárnak olyan érzése támad, hogy ezek ott, fönt összekacsintanak, külön kasztot alkotva védik egymást, pártállástól függetlenül összezárnak és a mentelmi jog mögé bújva mutyiznak és intézik a maguk kisded játékait.

A mentelmi jog intézményének tekintélye kellene legyen - mint ahogyan az országgyűlési képviselői tisztségnek is. És a kétharmaddal most tekintélyt lehetne szerezni neki. Mindkettőnek. Ehhez azonban minden olyan esetben igenis fel kell függeszteni a mentelmi jogot, amikor a képviselő egy jogsértő tette miatt nem bizonyul méltónak rá.

A Fidesz kezében most ehhez hathatós eszköz van: a kétharmaddal bármikor, bárkinek a mentelmi jogát felfüggesztheti. Éljen hát vele, de ne éljen vele vissza! Nem a mentelmi jog intézményét és nem is a közbizalmat erősítené ugyanis, ha az előttünk álló ciklusban csak ellenzéki képviselők esetében függesztené fel a mentelmi jogot a Tisztelt Ház.

Visszatérve Vona Gáborra és az ő oroszlános mellényére: nagyon kíváncsi leszek, hogy hogyan szavaz a T. Ház, amikor ez ügyben a mentelmi jog felfüggesztéséről kell majd dönteni. Akkor kiderül majd, hogy ki a demokrata és ki az, akinek csak a szája jár a nagy mutyizásban.

A nagyeskü le lett téve, mostantól itten politizálni kell, kérem szépen! Nincs idő bliccelni se kormányon, sem ellenzékben. Merthogy jórészt éppen azért tartunk ott, ahol, és azért van szar a palacsintában, mert az elmúlt időszakban - legyünk fairek: az utóbbi egy év kivételével - a kormány egészen egyszerűen elbliccelte a kormányzást, az ellenzék meg elbliccelte az ellenzékiséget (utóbbi az elmúlt egy évben is). Alibizett itt végig mindenki, kérem szépen.

A görög példa legyen intő jel: nem lehet tovább alibizni. A kétharmad birtokában most már kormányozni kell. A Fidesztől a mai naptól fogva nem lesz elég az, ami a választások megnyerésére még elégséges volt: az állandó tagadás, a "Gyurcsány-Bajnai tehet erről is" papagájmódra szajkózása (papagájmódra szajkózni: de csodálatos képzavar!). Mint ahogy nem lesz elég az ígérgetés, és nem lesz elég a nemzeti konzultációnak nevezett píárakciókkal roadshowzni az országban. Nem lesz elég az előző kormányzatra mutogatás, és nem lesz elég az elszámoltatás sem. A kampány véget ért. Végre úgy istenigazából kormányozni kell.

És mostantól végre politizálni kell ellenzékben is - igazán ráfér egy értelmes és konstruktív ellenzéki hozzáállás a magyar parlamentre. A kétharmad miatt meg aztán különösen. És ellenzékben sem lesz elég mindenre csípőből nemet mondani. Még a Jobbiknak sem. Értelmes és érdemi viták kellenek. Ehhez pedig össze kell szednie magát az MSZP-nek, mert az elmúlt napok egyszerűen érthetetlen történései alapján nagyon szét lehetnek csúszva. Ha rövid időn belül nem tanulnak meg ellenzékben jól politizálni, a ciklus végére nemhogy váltópárt, de parlamenti párt sem lesz belőlük.

Álljon itt tanulságképpen - vagy éppen elrettentő, de nagyon ismerős példának - egy részlet az angol politikai szatírából, a Yes Prime Ministerből. Jim Hacker miniszterelnök panaszkodik a személyi titkárának a következőképpen.

- Meglehetősen különös. Azt írják az újságok, hogy a kormányzásom csak üres locsogás, csak dumálunk, miközben valójában nem történik semmi. De ez egyszerűen nem igaz! Hiszen másról sem beszélek, mint hogy számos reform van készülőben, hogy megígértük, hogy nagyszabású irányváltást hajtunk végre, meg óriási terveken dolgozunk, teljesen új kormányzati filozófiát fejlesztünk ki, és hogy alapvető változásokat tervezünk a társadalom összetételében és országunk geopolitikai viszonyaiban.
Bernard együttérzően bólogatott. Teljes mértékben egyetértett velem. - Szóval akkor most mi is történik valójában? - kérdezte.
- Nyilvánvalóan semmi! Legalábbis egyelőre! - Az igazat megvallva magam is türelmetlen voltam. De végül is ezekhez a dolgokhoz idő kell. Rómát sem egy nap alatt építették fel.

Rómát pedig fel kell építeni, ha nem is egy nap alatt, de jól látható, érdemi és folyamatos munkával. Alibi nélkül. Mert a Hajrá Magyarország! már nem elég. Ma már arra van szükség, hogy húzzunk bele és tegyük a dolgunkat, barátaim. Ki-ki a sajátját.

Nem is értem, miért lett ekkora médiaesemény Orbán Viktor minapi, ózdi látogatása. Az ilyen jellegű rendezvényeknek a napi rutin részének kellene lenniük. Nem kegy ez, hanem képviselői kötelezesség - ezért jár például a képviselőknek az a csinos kis költségtérítés - vagy ahogyan mostanság hívják: választókerületi pótlék.

De nézzük szép sorban! A Parlament honlapja szerint "a képviselőkkel szemben fontos elvárás, hogy folyamatosan kapcsolatot tartsanak választóikkal, vegyék figyelembe véleményüket és lehetőség szerint képviseljék érdekeiket. Ezért lakossági fórumokon vesznek részt, fogadóórákat tartanak, levélben, e-mailen válaszolnak választóik megkeresésére." Elméletileg ezért működik olyan munkarendben a T. Ház, hogy hétfőn és kedden letudják a plenáris és többségében a bizottsági üléseket is, hogy szerdától péntekig a választókerületi kötelezettségeiknek tehessenek eleget a honatyák és a honanyák (hogy a honifjakról és a honleányokról már ne is beszéljünk).

Orbán Viktor sem tett mást a héten: kapcsolatot tartott a választókkal, egy fórumon vett részt Ózdon. (Mert azt ugye azért senki sem gondolja komolyan, hogy egy ózdi lakossági vagy ki tudja, milyen fórumot, ahol történetesen a közbiztonság kérdése volt a téma, önmagában nemzeti konzultációnak lehetne nevezni... Mint ahogyan az sem nemzeti konzultáció, hogy írjuk alá mind: nem akarunk adót fizetni. De erről már szólt egy poszt korábban, ezúttal nem mennék bele.)

A képviselők javadalmazásáról szóló törvény szerint a képviselőket havonta úgynevezett választókerületi pótlék illeti meg, utazási és egyéb, a képviselői feladataik ellátásához szükséges költségeikre. Vagyis arra, hogy ebből a pénzből utazzanak keresztül-kasul a választókerületükben, de ne csak a légkondis A6-os Audi ablakából szemléljék békésen a tájat, hanem lakossági fórumokon vegyenek részt, meghallgassák a Zélő, a Zigazi, a Zegyszeri Zemberek problémáit - vagyis hogy folyamatosan és érdemben konzultáljanak a Zemberekkel, ki-ki a maga választókörzetében vagy megyéjében, szerte az országban. Ha ezt komolyan veszi egy-egy párt képviselőinek többsége, akkor ez nem más, mint permanens nemzeti konzultáció.

Meglehetősen szomorú, hogy a média ekkora eseményként tálalja azt, ha egy párt lakossági fórumot tart vidéken, és szomorú, hogy egy ilyen fórum a választók többségének is valami nagy dolog. Az, hogy már el se várjuk a képviselőinktől a választókkal való rendszeres és közvetlen kapcsolattartást, azért azt jelzi, hogy jókora a demokratikus deficitünk, és van mit ledolgozni e téren. Is.

Sokan, sokfelé kielemezték már azt, hogy a csillagok milyen fatális konstellációja kellett ahhoz, hogy a Jobbik kaphassa a parlament nemzetbiztonsági bizottságának elnöki posztját. A többség - még az MSZP-n belül is - úgy gondolja, hogy a szocialistát ezt (már megint) elk#&ták. Van, aki meg a Fideszre mutogat, mondván, hogy lehetetlen helyzetbe és döntéskényszerbe hozta a szocialistákat. Tényleg agyrém nemzetbiztonsági kockázatokat jelentő kapcsolatokkal rendelkező pártra bízni a nemzetbiztonsági bizottságot. Arra azért mindenesetre kíváncsi leszek, hogy ilyen kapcsolatokkal hogyan mennek át a jobbikos politikusok a legszigorúbb, C típusú nemzetbiztonsági átvilágításon. (Nekem volt ilyen, annó decibel, nem egy egyszerű dolog. Ja, és átmentem.)

A nemzetbiztonsági bizottsági elnöki poszt körüli purparléban mintha elfeledkeztek volna arról, hogy a másik parlamenti bizottság, amelyet a Jobbik elnökölhet, történetesen az ifjúsági és szociális bizottság. Az a bizottság, amelyik szociálpolitikával és családpolitikával foglalkozik - tehát például érdemben kell foglalkoznia a romák helyzetével. Ismerve a Jobbik szociális érzékenységét, valamint egyszerre magasröptű és mélyenszántó elgondolásait a hazai cigányság helyzetének kezeléséről... Hááát, ennél még az is jobb lett volna, ha a költségvetési bizottságot kapja a Jobbik.

Hogy klasszikust idézzek: valakik, valahol ezt is elk#&ták. Nem kicsit. Nagyon.

Nemzeti sport az adókerülés, sokaknak egyenesen tisztes polgári engedetlenség. Amolyan "nehogymá' a szociknak fizessek!" hozzáállás. Na nem mintha a Fidesznek szívesen fizetne az öntudatos adókerülő polgár - erősen meg lennék lepve, ha az új kormány megalakulásától többen és szívesebben fizetnének több adót, csak mert mostantól másként süt ránk a nap. Az adókerülés legcsodálatosabb példája a szlovák rendszámú autó, a Nagy-Magyarország-címerrel...

Hát persze, hogy sok az adó. Hát persze, hogy nem szívesen fizet az ember. De muszáj. Vannak közös ügyeink - mint például az oktatás, az egészségügy, a családtámogatások, a nyugdíjak, a honvédelem vagy a köz- és államigazgatás maga -, amiket valamiből finanszírozni kell. Az, hogy melyiket milyen mértékben, mekkora önrész mellett fizeti a társadalom, az közmegállapodás kérdése - ez lehetne páldául egy igazi nemzeti és nem csak amolyan látszat- vagy píárkonzultáció eredménye. És az adó mértéke is nagyrészt ettől függ.

Adót tehát fizetni kell - és az adóelkerülés hosszú távon nagyon nem kifizetődő. Mert persze most jó, hogy több marad a borítékban, vagy több jön zsebből zsebbe, ha minimálbérre van bejelentve az ember. De - carpe diem - az adómentesen megmaradó többletet nem félreteszi az egyszeri polgár, hanem elkölti. Feléli. Megeszi. Megissza. Meg LCD-tévét vesz belőle vagy kocsirészletet törleszt... Nem marad belőle semmi.

Lehetne most példának hozni a tücsök és a hangya történetét.

Nem volt ám olyan hülye az a La Fontaine! Mert mi lesz akkor, ha a ma minimálbéren bejelentettek nyugdíjba mennek? Az APEH szerint lehetnek úgy 350 ezren, és a többségük vélhetőleg ténylegesen nem ennyit keres, hanem zsebből zsebbe kapja a többit, na persze már az APEH tudta nélkül. Vajon gondolnak arra, hogy mennyit fog érni a minimálbér után szerzett nyugdíjuk?

Hogy úgy mondjam: szociális katasztrófát vízionálok. Félek, hogy húsz-harminc év múlva néhány százezren úgy járnak majd, mint a mesebeli tücsök: szó szerint éheznek és fáznak majd telente. És nem lesz annyi adófizető hangya, nem lesz olyan erős és gazdag állam, aki érdemben segíteni tudna majd rajtuk.

Itt van ez a háromharmados kétharmad. Ezzel kellene most kezdeni valamit. Ezzel kellene kitalálni valami okosat arra, hogy egyrészt húsz-harminc év múlva kezelhető legyen a nyugdíjrendszer, másrészt pedig arra, hogy az adókerülés helyett megérje adót fizetni. Ez utóbbira nyilván két megoldás van: vagy az adók csökkentése - ami ugyan szándék és ígéret, de a jelenlegi világgazdasági-pénzügyi környezetben hiszem, ha látom -, vagy az adókerülés ellenőrzésének és az adócsalás büntetésének a szigorítása. Ez utóbbit viszont rendszerint vegzálásnak tartja az öntudatos magyar polgár, éppen ezért sosem teszi népszerűvé az éppen aktuális kormányt...

Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy svájcifrankalapú lakáshitelem van, nem is kevés. Az árfolyamváltozás és a lakáspiac befagyása, valamint az ingatlanárak esése miatt momentán a lakás jó esetben is csak a háromnegyedét éri a ráterhelt jelzáloghitelnek. Szívom a fogam az árfolyam miatt és a leginkább azon drukkolok, hogy csak a Fidesz el ne tolja.

Az viszont az eszembe nem jutna, hogy az adófizetők pénzéből, valaki más csengesse ki helyettem a hitelemet.

Furcsa ember a magyar. Ha nyer egy üzleten, az természetes, az jár neki. Ha viszont bukta van, akkor fizessen más, akkor fizessen az állam. A magyar gazdaság piacgazdaság, az bizonyos, de hogy a társadalom legnagyobb hányada az eszével még mindig nem a piacgazdaságban él, az is biztos. Igaz, az állandó - hogy is mondták? - ígéretcunamiban az elmúlt húsz évben egyik párt se készítette fel arra, hogy bizony a piacgazdaság úgynevezett európai értelemben vett kockázattal jár, és hogy az állami védőháló ebben a rendszerben korántsem akkora, mint annakelőtte.

(Mondjuk azért a politikum mellett például a nagy ingatlanforgalmazó cégek hitelügyintézőinek a felelőssége azért érdekes kérdés - szerintem nem volt olyan, aki az elmúlt években a svájcifrankos hitelek mellett egyáltalán megemlítette volna, hogy létezik forintalapú is, nagyobb havi törlersztőrészlettel ugyan, de kisebb kockázattal.)

Újságíróként végigkövettem a Realbank-ügyet. Sorra jöttek be a szerkesztőségbe a károsultak, hogy odalett a pénzük. Kérdezem, hogy betétjük, kötvényük vagy részvényük van? Aztat persze ők nem tudhassák... Pedig ugye a kockázat szempontjából messze nem mindegy, pláne ott, ahol elindult a felszámolási eljárás. A Realbank-ügy óta eltelt 13 év - és azóta sem változott semmi. Még a minimális pénzügyi tudatosság, pénzügyi kultúra sem alakult ki a Zemberekben. Hogy öngondoskodás? Mindek az!

Az persze jó volt annak, aki svájcifrankos hitelt vett fel (hogy a jenalapúról már ne is szóljunk), hogy éveken át a havi törlesztőrészlet mondjuk negyedével-harmadával alacsonyabb, mint a forintalapú hitelé, és érezhetően kisebb az euróhitelekénél is. Az nyereség volt, azzal jól járt a delikvens, az természetesen járt neki. Hja, kérem, hogy emelkedett az árfolyam? Az nem a mi hibánk. Azt a Gyurcsány tolta el, a Viktor is megmondta, meg a görögök, meg valami amerikai bankok. Nehogymá' én fizessek most azért többet, mer' ezek elkúrták. Fizessen a Zemberek helyett valaki más!

(Zárójelben jegyzem meg: mi 176 forintos árfolyamon vettük fel a lakáshitelünket. 200 forintos frankárfolyam mellett még mindig kisebb a törlesztőrészletünk, mint lenne forintalapú hitel mellett.)

Nem azt mondom, hogy magukra kell hagyni a bajba jutott devizahiteleseket. Nyilván nem lehet hagyni, hogy családok ezrei utcára kerüljenek. (Az mondjuk egy másik kérdés, és egy komolyabb nemzeti konzultáció témája lehetne, hogy meddig érjen Magyarországon a szociális védőháló, meddig védje meg az állam a polgárait, vagy meddig vállaljon felelősséget a Zemberek esetenként hibás döntéseiért - erről is lehetne beszélgetni egy jót.) A megoldás viszont nem az lenne, hogy az állam kifizesse vagy átvállalja a bajba került hitelesek hiteleinek egy részét. Nem csak drága, de életveszélyes beavatkozás is lenne, aminek a költségeit az adófizetők állnák - meg hozzá az árfolyamhatáson keresztül duplán azok, akik rendesen fizetik a svájci frankos hiteleiket. (A részletekről kiváló elemzést közölt ma a Portfólió itt: http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?h=2&k=3&i=132845.) Talán most lehetne megfontolni egy állami bérlakásprogram elindítását. Talán a megoldás valahol egészen máshol keresendő - de egy biztos: szigorúan takarékos költségvetési politika mellett ez nem lesz egyszerű feladat.

Egy azonban biztos: a politikai lózungok (hazudozás, ígérgetés, légvárépítés, illúziókeltés, verbális szemfényvesztés stb.) helyett éppen itt az ideje értelmesen, felnőtt módjára beszélni a Zemberekkel, és elmagyarázni nekik, megértetni velük, hogy hogyan is működik a piacgazdaság, és hogy ebben a piacgazdaságban mi az egyén, mi a Zemberek feladata és felelőssége. Merthogy az - ha tetszik, ha nem - nem csak az államnak van.

Május kilencedike, kék zászlók körben 12 sárga csillaggal, Beethoven Örömódája - éveken át, főleg a 2004-es csatlakozás előtt amolyan igazi ünnepnek éreztem az Európa-napot, az évfordulót, amelyen a Schuman-nyilatkozat közzétételét ünnepeljük, és tulajdonképpen az európai integráció megszületését. Ünnepnek éreztem ezt a napot, szép tárcát írtam róla minden évben a lapba. Ünnepeltem idebent, azt hiszem.

Most nincs ünnepi hangulatom - pedig az évforduló kerek: éppen ma 60 éves az európai integráció. Nem mintha csalódtam volna a csatlakozásban - bár a magyarok jó része igen. Csalódott, kiábrándult, és talán nem is magában az európai integrációban csalódott, csak talán csodát várt az uniós tagságtól, gyorsan és jobb életet, nyugati életszínvonalat és európai életminőséget. A csoda aztán sokak számára elmaradt.

Éppen hat évvel ezelőtt, 2004 áprilisában egy társaságban arról beszélgettünk, hogy vajon mennyiben más világra ébredünk, mennyiben lesz más az életünk május elsejére virradóra, amikortól is Magyarország végre teljes jogú EU-tag lesz, mi pedig a szó jogi értelmében is európai polgárok. Nagy volt a várakozás persze bennünk is, ahogyan sok mindenkiben szerte az országban. De tudtuk: akkor jó, ha zökkenőmentes, szinte észrevétlen lesz a csatlakozás. És ahogy elhalkult a tűzijátékok zaja és véget értek a csatlakozási ünnepségek, tényleg minden ment tovább úgy, ahogy addig. Mert Magyarország addigra teljesítette a tagság feltételeit, átvette az uniós jogszabályok legnagyobb részét – igazából nem is volt minek változnia, vagy legalábbis nem egyik napról a másikra.

Mert a változás nem egyik napról a másikra történt. De az elmúlt hat év alatt nagyon sok minden megváltozott Magyarországon. Időközben belenőttünk az Európai Unióba, és ma már nap mint nap megéljük az uniós tagságot. Észre se vesszük a folyamatos változást. Eszünkbe se jut, hogy már nem kell útlevél, nem is tudunk róla, hogy mi minden épült és épül uniós pénzből az országban. Nem is tudunk például azokról az uniós fogyasztóvédelmi előírásokról, amik minket is védenek. Igazából nem is tudatosul bennünk, hogy az Európai Unió mi (is) vagyunk. (Zárójelben: kicsit olyan ez, mint a NATO-tagság - hajlamosak vagyunk még mindig többes szám első személy helyett egyes szám harmadik személyben beszélni az Észak-atlanti Szövetségről, pedig a NATO is mi vagyunk. Vagyis mi is a NATO vagyunk. Egy kicsit ugyanez van az EU-val - a Közösség demokratikus deficitje is megérne majd egy posztot.)

Eszembe jutott Márai egyik regénye, a Garrenek-ciklusból. Talán a Sértődöttek - tessenek kijavítani, ha tévedek. Az egy ünnepséggel kezdődik, mert a város észrevétlenül elmozdult az időben. Hazatért. A kikötőben pedig a katonazenekar játssza a Himnuszt, csattognak a zászlók a szélben. Pedig a város nem ment sehová, maradt, ahol volt és hazaérkezett. A változás viszont nem ez, nem a hazatérés pillanata. A változás folyamatosan történik meg az emberekben.

Hatvanéves az európai integráció, és ennek egytizede, az elmúlt hat év már közvetlenül rólunk is szólt (ha úgy nézzük, akkor az elmúlt húsz év is - mert az meg egy kicsit Magyarország és a volt szocialista tömb integrációjának története, még nyugati szemmel nézve is). A jövő év első felében pedig mi magunk leszünk az Európai Unió "közepe", Magyarország lesz a soros elnök, valamelyest mi irányítjuk az integrációt - hogy mást ne mondjak: a magyar miniszterek elnökölnek majd a miniszteri tanácsok ülésein -, ráadásul fontos témák lesznek napirenden. Nagy felelősség lesz, nagy feladat és nagy lehetőség. Például arra is, hogy minél többekben tudatosuljon idehaza: az Európai Unió mi (is) vagyunk!

Mielőtt túl patetikusra venném, inkább rövidre zárom: isten éltessen, európai integráció!

Consultare necesse est - konzultálni márpedig szükséges. Elengedhetetlen. Bő két évtizeddel a rendszerváltás (-változtatás) után végre érdemben kellene beszélnünk a dolgainkról. Az igazán nagy dolgainkról. És most nem a nagydolgokra gondolok, abban momentán nyakig vagyunk, jórészt éppen azért, mert a nemzeti konzultáció már húsz éve várat magára. Állítom: túl minden elkúráson és reggel, éjjel meg este elkövetett hazugságon, annak az oka, hogy ma itt tart ez az ország, elsősorban az, hogy az érdemi nemzeti konzultáció immár húsz éve várat magára.

Mert az nem konzultáció, hogy ugye a bácsinak sem teccik szeretni adót fizetnie. És az sem konzultáció, hogy itt tessék aláírni, ha a néni is ellenezni teccik a háromszáz forintos vizitdíjat. És az sem konzultáció, hogy akkor kiáltsuk most együtt, hangosan, hogy monnyonlemind! Az mind csak népbutítás, politikai szemfényvesztés, demagóg lózung. Attól még nem lesz konzultáció valami, ha hárommillióan írják alá.

Consultare necesse est - konzultálni márpedig szükséges. De most már érdemben és tényleg. A kétharmad birtokában a Fidesz már végképp nem szorul rá a politikai lózungokra, a kampányszempontú szemfényvesztésekre. Akár végre érdemi és értelmes párbeszédet is kezdeményezhet. Arról például, hogy milyen legyen az ország, hogy ebben az országban mekkora legyen és hogy működjék az állam, és hogy ettől az államtól mit is várhatnak a polgárai. És persze arról is, hogy ebben az államban mi a polgárok kötelessége és felelőssége.

Lehetne arról beszélni például, hogy ha valóban és érdemben csökkentjük az adókat, akkor ennek fejében mely területek finanszírozásából szálljon ki vagy húzódjon hátrébb az állam.

Lehetne arról beszélni, hogy hogyan alakítsuk át a nyugdíjrendszert azért, hogy huszonöt vagy harminc év múlva is tudjunk nyugdíjakat fizetni.

Lehetne arról konzultálni, hogy bevezessük-e, és ha igen, mely területeken és milyen mértékben az önrészfizetést az egészségügyben. Éppen úgy, ahogy az mondjuk a casco- vagy lakásbiztosításoknál működik.

Lehetne arról beszélni, hogy a tömegképzés vagy az elitképzés irányába menjenek-e tovább az egyetemeink, és hogy a felsőoktatásban kinek és mit fizessen az állam.

Lehetne arról beszélni, hogy hogyan vegyük rá a Zembereket az öngondoskodásra, a carpe diem konzumerizmus helyett a felelősen a jövőbe tekintő megtakarításra és annak felismerésére, hogy mindent azért nem lehet az államtól várni.

Lehetne arról konzultálni, hogy melyek azok az ágazatok és iparágak, és melyek azok a magyar adottságok, amelyeket fejlesztve meghatározó súlyunk lehet Európában, de legalábbis a kontinens eme szegletében...

Megvitatni való téma van bőven. Igazi és komoly témák. Mondhatni: nemzeti sorskérdések. Olyanok, amelyekről most már tényleg és érdemben beszélgetni kell. A lassan húsz éve tartó, folyamatos politikai kampánynak véget lehet és véget kell vetni, és el lehet kezdeni végre komolyan, felnőtt módjára beszélni a Zemberekkel - erre például jó lehet a parlamenti kétharmad.

Enélkül biztosan nem kezdődik el a jövő.

Azért hogy Görögországban milyen balhé van, barátom! Ahhoz képest a mi tévészékház-ostromunk csak csendes vasárnap délutáni cserkészzsúr volt. Pedig Hellászban sem történt más, mint hogy a kormány beismerte, hogy eltolta az elmúlt néhány évet - igen, mondták ezt már csúnyábba is -, meg bejelentette, hogy most egy ideig aztán nem lesz tizennegyedik havi fizetés. Meg tizenharmadik sem. Gyerünk, törjünk-zúzzunk, monnyon le mind, és különben se a Zemberekkel fizettessék meg, amit elloptak/eltoltak/eltalicskáztak...

Pedig egyszerű lecke ez, barátom. Éppen olyan, mint az egyszeri háztartás, csak néhány nullával többet írnak a végére. Vannak bevételek, abból lehet gazdálkodni, oszt' jónapot. Ha egy kicsit többet venne az ember, mint amire futja, mert a szomszédnak bezzeg már van százhatcentis, fullhádés elcédétévéje, a szembeszomszéd meg idén is a szösellszigetekre megy nyaralni, akkor jöhet a hitel. Legalábbis egy darabig. Áhitel, béhitel, fogyasztásihitel, jelzáloghitel, uzsorahitel... Aztán eljut az ember arra a pontra, amikor a hiteleinek a törlesztőrészletei olyan szintet érnek el, ami mellett már a rezsire és a napi megélhetésre sem marad... Na, akkor van a gond. Akkor jöhet - szerencsés esetben - az adósságrendezés, már ha van még bank, aki finanszírozza.

Nagyjából ebbe a helyzetbe került Görögország, és errefelé haladtak a spanyolok és a portugálok is. És mi is itt tartottunk egy bő évvel ezelőtt. Éveken át - by Megyó - eszetlenül többet költöttünk, mint amire futotta. Volna. És amikor esetleg lett volna egy-két óvatos próbálkozás, hogy hé, azt a harmadik csilivili, zenélő és mobil szobaszökőkutat tán mégse kellene már megvenni, akkor az ellenzék nyomban követelni kezdte, hogy dehogyisnem. Sőt: tessék belőle mindjárt kettőt is venni, különben irgumburgum...

Nem ez lett volna az ellenzék dolga. Az lett volna a dolga, hogy megálljt parancsoljon az eszetlenségnek. Hogy felszólítsa a kormányt: ne csináljon hülyeséget. Nem tette. Sőt: fokozta az általános, országos eszetlenséget. Lelke rajta. Kíváncsi vagyok, hogy most mit kezd vele.

Pedig nem kellett volna ehhez egyetemi papíros, csak józan paraszti ész.

De hol is tartottunk? Ja igen, az adósságrendezésnél. A részleteket fizetni kell, és az elmúlt években hitelekből futotta csak a lejáró kölcsönök törlesztésére. Újabb és újabb államkötvény-kibocsátások követték egymást, hogy legyen miből kifizetni a lejáró államkötvényeket. Ráadásul úgy ment ez, mint a lakáshiteleknél: vegyünk föl egy kicsit többet,  mint amennyi a lakásra éppen kellene, hogy jusson még mosogatógépre is. Meg gipszstukkóra és zenélő, mobil szobaszökőkútra. Ha már egyszer építkezik...

Most ott tart a dolog, hogy már olyan sok a hitelek törlesztőrészlete, hogy nem csak azok finanszírozására, de mellette az ország mindennapi működtetésére is hitelek kellenek. Hát persze, hogy sürgősen csökkenteni kell az államadósságot, csökkenteni kell a hitelek terheit! Ezt viszont nem lehet másból, mint megtakarításból.

Az ország adósságállományát törleszteni, csökkenteni csak akkor lehet, ha idehaza vagy több bevételt termelünk, vagy kevesebbet költünk - ergo ha meghúzzuk a nadrágszíjat. Adót emelni nem lehet (különben is csökkenteni kell azonnaldemárisméganyáron), tehát a többletbevételnek lőttek. Maradnak mégiscsak a megtakarítások. Valamin spórolni kell, ha előtörleszteni akarunk.

Elképzelem, ahogyan összeül a Fidesz-agytröszt, hogy jó, de akkor mire költsünk kevesebbet? Lehetne például az, hogy számoljuk fel a Magyar Honvédséget. Na jó, azt mégsem lehet, és mentőkre és tűzoltókra is szükség van. Rendőrökből még többre is. De tüstént.

Akkor esetleg ne fizessünk tizenegyedik és tizenkettedik havi nyugdíjat? Az mondjuk pusztán fiskális szempontból megoldás lenne, na de a szociális szempontok ugye... De azt azért mégsem lehet!

Nézzük az oktatást! Tandíjról szó sem lehet, az bokrosi-szocialista-szadeszos hagyomány, kizárt, hogy a Fidesz bevezesse! Zárjunk be egy rakás fenntarthatatlan falusi iskolát? Kizárt, a vidéket tönkretenni nem lehet. Ja, és vissza a bezárt kispostákat és a szárnyvonalakat is, de tüstént! Meg száz bölcsődét, ezret! Elvégre megígértük!

Mi van még... Az egészségügy! De spórolni azon sem lehet, hiszen teleplakátoltuk a várost azzal, hogy meg kell menteni az egészségügyet. Ugyanez van a családtámogatásokkal, azt sem lehet csökkenteni, hiszen kiplakátoltuk, hogy a családokat is meg kell menteni ezektől a népnyúzóktól...

Megtakarítani kellene, ez a Fidesz is tudja, még ha nem is mondja. És tudja, hogy az áldozatokkal jár. És tudja, de nem mondja, hogy az ígért adócsökkentéshez meg még ennél is szigorúbb nadrágszíjhúzás kellene. Csak éppen beszorult egy maga gerjesztette csapdahelyzetbe, ahol előbb-utóbb színt kell vallania. Mert a hitelezők sokáig nem várnak.

Remélem, hogy ez a háromharmadnak szóló, egyharmadnyi szavazatból lett kétharmad talán minden politikai oldalon meghozza azt a felismerést, hogy ez így nem mehet tovább, hogy a Zembereket nem lehet tovább hülyíteni azzal, hogy az állambácsi mindent megold, hogy mindent kifizet és mindent odaad, korlátlanul és ingyen. Hogy rá lehet ébreszteni a Zembereket végre arra, hogy tessenek öngondoskodni egy kicsit, mert az állam csak részben képes gondoskodni a polgárairól. És amerre a világ tart, egyre kisebb részben.

Persze ha eszembe jut az ingyenbékávé őrült ötlete (először azt hittem, hogy Horváth Csaba egy hónappal elnézte a naptárt, és azt hitte: április elseje van), a hajamat tudnám tépni attól, hogy ezek még mindig nem tanultak...

A szerző álláspontja szerint teljesen felesleges dollármilliárdokból épített, nagy teljesítményű űrtávcsövekkel kémlelni a világűrt a fekete lyukak működésének tanulmányozására, és teljesen felesleges volt eurómilliárdokért 27 kilométeres hadronütköztető részecskegyorsítót építeni a svájci–francia határ alá. A modern fizika egyik legnagyobb talánya, a párhuzamos világok elmélete ugyanis földi környezetben, a mindennapi gyakorlatban is tökéletesen tanulmányozható. Nem kell hozzá elektronmikroszkóp és protonnyaláb, nem kellenek sok terravoltos részecskefizikai ütközések. Az egész ugyanis itt van, a maga valójában, a magyar közéletben. A szerző szigorúan személyes véleménye szerint ráadásul teljesen felesleges elméleteket gyártani arról, hogy pontosan milyen sebességgel haladó űrhajóval kellene óvatosan körözni ahhoz egy fekete lyuk peremén, hogy elkerülve a belezuhanást és lehetőleg túlélve az attrakciót átléphessünk a téridő görbülő szövetén, szerencsés esetben egy párhuzamos világba érkezve meg… Nálunk erre is van egy megfelelő eszköz, mindössze négyszer tizenkét centiméteres, és úgy hívják: távkapcsoló.

...azt mondta volt a Nagy Varázsló, hogy ne a Zemberekkel fizettessék meg. Mert miféle dolog a Zemberekkel megfizettetni azt, amit a szocialisták eltoltak. Mondjuk ez elhangzott már cifrábban is. Mármint az eltolás. Mármint a szocialiták szájából. Szóval tisztességtelen dolog a Zemberekkel megfizettetni azt, amit azok eltoltak.

Tekintsünk el most attól, hogy tényleg eltolták. Nem kicsit. Nagyon. (Tudom, ettől nem lehet eltekinteni, de most az egyszer azért talán mégis. Mivel az állítás vitán felül áll, lehetne ezúttal axióma. Próbáljuk meg így, jó?) Tekintsünk el attól, hogy amit eltoltak, az igazából olyan eltolás volt, ami a Zembereknek volt jó (legalábbis akkor és ott, igencsak rövid távon, és jó, tudom, hogy már középtávon is cumicunami az egész), vagyis ha tetszik, ha nem, a Zemberek fogyasztották el azt, ami most hiányzik a kasszából (tudom, attól sem lehet eltekinteni, ami egyéb módon - mondjuk úgy - tűnt el a kasszából, de a nagyságrendeket tekintve mégiscsak próbáljuk meg ezt is), mégiscsak a Zemberekhez jutott az a pénz. De tekintsünk el ezúttal ettől is, mert jó, tudom, nem lehet ettől sem eltekinteni, legalábbis én nem tenném, de ha már a Zemberekkel ezt megfizettetni nem lehet, akkor mégiscsak tekintsünk el attól a körülménytől, hogy kinek a mijét kell most valakivel megfizettetni. 

Namármost ha a peremfeltételeket tiztáztuk, kanyarodjunk vissza a Nagy Varázsló szavaihoz, amely szerint tehát ne a Zemberekkel fizettessék meg, amit a szocialisták eltoltak.

Namármost, mi következik a Nagy Varázsló szavaiból?

1. Fizessenek a szocialisták azért, amit eltoltak, és ne a Zemberekkel fizettessék meg. Eszerint a Nagy Varázsló azt feltételezi, hogy a szocialisták nem Zemberek. Én azonban ezt a feltételezést még csak feltételezni sem merem Róla.

2. Ha a szocialisták is Zemberek, és - tudom, merész feltevés - még a politikusok azok, sőt: ha jó kedvében találjuk a Nagy Varázslót, akkor még a szocialista politikusok is azok, szóval akkor ki a fenével fizettessék meg?

Lenne néhány javaslatom. Fizessenek például a Zemberek helyett a muskátlik. Vagy verjük el a port a Zemberek helyett teheneken. Esetleg számlázzuk ki az elvesztegetett évtized elvesztegetett milliárdjait a Veszprémi Állatkert zsiráfjainak. Vagy méginkább fizessenek a Zemberek helyett - márcsak a színük miatt is - nyártól a vörösbegyek.