Lázár János mai produkciója egészen egyszerűen a legbunkóbb, kisstílű gengszterizmus. Maholnap védelmi pénz formájában akarja elszedni az IMF-től azt a néhány milliárd eurós összeget...

Lázár polgártárs mai produkciójára egészen egyszerűen nem találok szavakat. Ugyanis nem csupán egy kisstílű vidéki bandafőnök pökhendiségével osztotta ki az IMF-et - ezt a fajta verbális vigéckedést már megszokhattuk például Kósa polgártárstól -, de olyat mondott, amitől a pofám leszakadt.

Gyakorlatlag azt mondta, hogy ha az IMF szeretné viszontlátni a pénzét - azt a néhány milliárd eurót, amivel momentán mi tartozunk neki, és amit lassan aktuális lenne törleszteni -, akkor úgyis visszajön, vagyis mit visszajön, visszasomfordál a tárgyalóasztalhoz.

Hát nehogy már a banán hámozza a hódmezővásárhelyi majmot!

Tehát ha jól értem, még az IMF kérjen bocsánatot és sunnyogjon vissza laposkúszásban, vagy könyörögje vissza magát a Fidesz kegyeibe, hogy ugyan hadd bocsáthasson a rendelkezésünkre a meglévő adósságunkon felül még vagy tíz-tizenötmilliárd eurót, csak hogy csődbe ne menjünk?! Tehát még az IMF keresse a magyar kormány kegyeit azért, hogy az legyen oly szíves törleszteni a fennálló hitelének az aktuális részleteit?! Elképesztő!

Hovatovább, ha jól értem - és a jóisten mentsen meg minket attól, hogy jól értsem -, a magyar kormány nem akarja törleszteni az ország adósságát, csak ha az IMF lesz szíves úgy táncolni, ahogyan mi fütyülünk?

Ez ám a magyar virtus! Kalandozó honfoglaló őseink jutnak hirtelen eszembe, ahogyan megsarcolták fél Európát...

Maholnap ott tartunk, hogy Lázár polgártárs és a magyar kormány védelmi pénz formájában akarja elszedni az IMF-től azt a néhány milliárd eurós összeget...

Végül is, ha csak úgy nem...
 

Matolcsy György és az Orbán-kormány egészen egyszerűen pofátlan. Méghozzá elképesztően az. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam a hírt, miszerint a kormány még egy évig az államkasszába szedi be a maradó magán-nyugdíjpénztári tagok pénzét. Pedig mostanság kellett volna megadni a tavaly november óta hónapról hónapra úgymond "kölcsönvett" pénzeket is.

Abba én most nem mennék bele, hogy a jogbiztonság szempontjából milyen érzés az, hogy a komplett Alkotmánybíróság nagy ívben szarik a maradó 100 ezer magán-nyugdíjpénztári tag fejére és jövőjére. Szégyen, igen, az Alkotmánybíróság elmúlt 22 évének legnagyobb szégyene. És Magyarországé is - azt hiszem, ezzel tökéletesen beigazolódott minden félelem az úgynevezett fékek és ellensúlyok kiiktatásával kapcsolatban. Mert milyen demokrácia az, ahol nincs jogbiztonság, ahol... Mindegy. Falrahányt borsó úgyis.
 
De legalább ekkora szégyen az, amit Matolcsy művel. Mert az egy dolog, hogy költségvetést tervezni nem tud - sokak szerint mást sem -, de hogy ilyen pofátlanul einstandolja 100 ezer ember pénzét, az azért felháborító.

Egy demokráciában és a piacgazdaságban is alapvető dolog, hogy a kölcsönt meg kell adni, vissza kell fizetni. Olyan alapelv, amit mindenkinek - az államnak meg leginkább - illik betartania. Matolcsy György viszont csütörtökön gyakorlatilag azt közölte, hogy a kölcsönt nemhogy megadni nem kell, de még pluszban lehet rabolni is hozzá...

Tavaly ősszel még arról volt szó, hogy egy bő éven át az állam erőszakkal bár, de "kölcsönveszi" a maradó magán-nyugdíjpénztári tagok fizetésének 8 százalékát, és átmenetileg nem utalja tovább a magánnyugdíjpénztáraknak. Persze arról is szó volt - sőt: törvény van róla -, hogy ezt a kölcsönvett pénzt az egy év lejártával az állam visszautalja majd a kasszáknak, vagyis visszaadja a magán-nyugdíjpénztári tagoknak. Erre Matolcsy most lazán közli, hogy bocs, nemhogy a kölcsönt nem adjuk most meg, de még egy évnyi pénzeteket elvesszük. Szép!

Óvatosan jegyzem meg: tavaly ősszel még csak nyelvbotlásnak tűnt a miniszterelnök televíziós nyilatkozata, amely szerint "az állam többé nem utal pénzt a magánnyugdíjpénztárakba". A "többé" fogalmilag ugyan egy kicsit tovább tart, mint az egy év, de végülis nem ez volt az első, amikor egyfajta időzavarba került a miniszterelnök.

Bár ha jobban belegondolok, ahogyan most áll a dolog, lehet, hogy mégiscsak igazat mondott. Akkor. Egyetlen egyszer.

Régi, kedves viccem, amikor egy mérges kis ember beront az üzemi párttitkárhoz, a földre köp, majd vörös fejjel kiabálni kezd:
- Szarok én a ti pártotokra, szarok Leninre meg Kádárra, szarok az összes kommunistára, megcsókolhatjátok mind a valagamat...
Aztán egy laza mozdulattal még a szemetest is a párttitkár fejére borítja. Ebben a pillanatban lélekszakadva és holtsápadtan rohan utána a kollégája, és a rohanástól elfúló és kétségbeesett hangon mondja:
- Várj, Jenő, csak vicceltem. Nem te nyerted az ötöst a lottón...

Hát, ez a vicc jutott eszembe Orbán Viktor hajnalba nyúló performanszáról. Hogy néhány elfúló hangú, kétségbeesett diplomata vajon mondta-e neki, hogy "várj, Viktor, csak vicceltünk, nem működik a Matolcsy-féle varázsfőzet..."

Kár, hogy viccelődni nem nagyon van kedvem. Ez valami nagyon torz és veszélyes játék, ami itt megy. És az a baj, hogy a miniszterelnök láthatóan sem a tétjét nem érzi, sem a szabályait nem érti ennek az egésznek.

És akkor egy találós kérdés a végére: vajon ki hazudott? Sárközy elnök vagy Orbán Viktor? A helyes megfejtők között a napokban 350 forintos eurót és 280 forintos svájci frankot sorsolunk ki. Persze adósság formájában...

Matolcsy Györgyöt a minap Bécsben látták vásárolgatni. Önmagában ez a hír persze nem hír, az ember elintézhetné egyetlen vállrándítással, hogy na és, már ugyan miért ne vásárolgathatna karácsony előtt a szomszédos EU-tag Ausztria fővárosában egy magyar minisszter, meg hogy mi a fene, már Matolcsy is bulvárhős lett.

A jelen körülmények között viszont azt kell mondjam: matolcsy györgy áruló. (Nemecsek Ernőtől én kérek elnézést.)

Amikor ugyanis a matolcsyzmus lényege éppen a belső kereslet felpörgetése; amikor az egykulcsos személyi jövedelemadó minden mellékhatását azért szívjuk, hogy a Matolcsy-féle jómódúak és magaskeresetűek zsebében nettóban több maradjon, hogy azt idehaza magyar árukra elkölthessék; amikor az elorozott (és eltékozolt) magán-nyugdíjpénztári megtakarítások reálhozamának kifizetése is azért volt, hogy az átlag felett keresők még többet költhessenek, élénkítve a nemzetgazdaságot - nos, akkor a nemzetgazdasági miniszter ne Bécsben vásárolgasson, hanem a Vörösmarty téri karácsony vásárban.

És különben is: amikor amúgy is ilyen vacak a forint árfolyama, akkor Matolcsy György holmi bécsi karácsonyi shoppingolás címén csak ne váltogasson forintot euróra, többletkeresletet támasztva az uniós valuta iránt, ezáltal ha szerény mértékben is, de hozzájárulva a forint gyengeségéhez!

Persze más a helyzet, ha Matolcsy miniszter eredeti, importtartalom nélküli magyar árut (pár üveg tokajit, szegedi pirospaprikát, esetleg a vasárnapi ebédhez magyar krumplit, magyar kolbászt, ilyeneket) ment Bécsbe vásárolni, csak hogy erősítse Ausztria importigényét és hozzájáruljon a magyar export bővüléséhez - de ezt aligha hinném. Ennyire hülye már azért tényleg nem lehet.

Ilyen vérzivataros és háborús időkben Matolcsy György vásároljon Magyarországon, magyar kereskedőtől magyar árut! Karácsonyi ajándékvásárlásával is erősítse a nemzetgazdasági miniszterünk a hazai kiskereskedelmi forgalmat, a magyar ipart és mezőgazdaságot, járuljon hozzá ezzel is a munkahelyteremtéshez (éppen ideje lenne előrelépni az ügyben) és tömje az államkasszát áfával!

Azt hiszem, ennyi fals duma után ez a minimum, ami elvárható.

A siker láthatatlan - jelentette ki a minap az Unortodox Közgazdaságtan Lánglelkű Apostola. És ezúttal kivételesen tényleg egyet kell értsünk vele: valóban láthatatlan. Éppen, mint a császár új ruhája.

Van az a pont, amikor már a szómágia sem megy. Amikor már a Fidesz B-közép legelvakultabb rajongója sem kajálja be ezt a kettősbeszédet, ezt a nyomorult átkeresztelősdit. Amikor a lakosság 78 százaléka szerint rossz irányba mennek a dolgok. És most jöhetnek azzal, hogy még mindig másfélszeres a Fidesz előnye, mert ez a 78 százalék nemhogy kétharmad, ez majdnem négyötöd!

Az arcvesztés megtörtént, kár itt már csűrni-csavarni a szót.

Mert azért ahhoz vagy pofa kell - és a pofán jó vastag bőr -, vagy legalábbis a realitásérzék teljes hiánya, hogy még bárki is képes legyen sikert emlegetni az elmúlt másfél év elkúrássorozata és különösen az elmúlt napok Mr. Beant idéző ügyetlenséggel elkövetett kapitulácója után.

Mondjuk pofa meg a pofán vastag bőr, az részint kétségkívül van, lásd Kósa Lajos szavait, amelyek szerint sosem merült fel a szakítás az IMF-fel. Mondjuk a debreceni megmondóember vastag arcbőrét és pofátlanságát tekintve kétségeink eleddig sem lehettek.

Az meg, hogy a nemzetbiztonsági szakszolgálatokkal vizsgáltatná a kormány, hogy ki tehet a forint gyenge árfolyamáról... Ha ezzel segíthetek a titkos felderítő munkában, mondanék is mindjárt négy nevet: Kósa, Szijjártó, Matolcsy, Orbán. És azt hiszem, nagyrészt nem is kellene talán messzebb keresni. Az egyik hazai nagybank első számú vezetője szerint például az euró mostani árfolyamából legfeljebb 10-15 forint lehet csak a spekuláció, és nagyjából 30 forint az említett urak sorozatos és szerencsétlen megnyilatkozásainak eredménye. Ja, és ha az említett urak nem pofáznának rendre hülyeségeket, akkor spekulációra sem lenne ok a forint ellen.

Matolcsy miniszter esetében egyébként inkább a zavarodottság az, amit érezni vélünk. Méghogy a második világháború utáni újjáépítéshez mérhető az elmúlt másfél év teljesítménye... Na persze. A gazdasági miniszter megnyilatkozásait hallva és olvasva néha már a maga természetességével adódik a kérdés: nooooormááális?!

És ha jobban belegondolok, mégiscsak koherens rendszerré áll össze az elmúlt két hét döbbenetes kormányzati képzavarrendszere: a siker ezek szerint tényleg jéghegy lehet, a Kormányos és az ő jobbkeze pedig szemmel láthatóan mindent elkövet, hogy a magyar gazdaság gyorsnaszádja elkerülje azt.

Jó messzire.

*   *   *

Ápdéjt! Péntekre virradóra a Moody's hitelminőstő a bóvli kategóriába sorolta Magyarországot. Bőr pedig megint van, jó vastag: a kormány szerint a leminősítésnek semmilyen valós alapja nincs, a Moody's szakmailag felkészületlen, a leminősítés pedig csak a nemzetközi pénzügyi körök támadása sikeres országunk ellen... Komolyan kérdezem: Matolcsyék tényleg ennyire nem értik az egészet, vagy tényleg ennyire pofátlanok?

Azt javasolta a minap Ágh Péter fideszes képviselő, hogy a jövőben ne kelljen az állami tulajdonú autók után kötelező gépjármű-felelősségbiztosítást fizetni. Mert az úgy olcsóbb.

És lőn: Ágh Péter fideszes képviselő javaslata a hét elején nemes egyszerűséggel törvénnyé nemesült, így jövőre már nem kötnek kgfb-t az állami autókra. A jóisten mentse meg attól az egyszeri, vétlen autóst, hogy eztán állami autóval koccanjon. Lesheti, hogy az állam mikorra fizeti ki neki a javíttatás költségeit. Már ha egyáltalán, ugye.

Mindenesetre lenne nekem is néhány ötletem - Ágh Péter nagyszerű logikáját követve. Lehetne például az állami autók - de csak azok - megengedett maximális sebessége lakott területen belül 120, azon kívül pedig 240 kilométer per óra. Mert az úgy meg gyorsabb.

Állami vezetőinknek és hivatali autóval közlekedő országgyűlési képvisőinknek így kevesebb időt venne el a napjából az utazgatás, és többet fordíthatnának az ő értékes idejükből az ország jobbá tételére. Az utazásra fordított idő jelentős részét ílyeténképpen produktív országépítő munkára fordítva egyrészt hatékonyabbá válna az állam működése, másrészt pedig nem kellene drága pénzen lézerblokkolóval sem felszerelni az állam autókat, ami pedig egészen egyszerűen nettó pénzügyi megtakarítás eredményezne a központi költségvetésben.

De továbbmegyek, szigorúan Ágh Péter képviselő úr logikája mentén. Javaslom, hogy az államnak - az Országgyűlésnek, a minisztériumoknak és más szerveknek - ne kelljen például fizetniük a járulékokat az állami alkalmazottak után. Mert az úgy olcsóbb, és különben is: egyik zsebből ki, a másikba be. És ne kelljen fizetniük a villanyért, a telefonért és a gázért, mert az úgy szintén sokkal olcsóbb lenne, és különben is, az a pénz amúgyis a külföldi befektetők zsebében landolna, akik meg kimenekítik a hasznot.

És különben is: ne kelljen például az állami intézményeknek fizetniük úgy általában a beszállítóiknak. Az lenne csak a költségtakarékos megoldás!

Lehetne például közbeszerzésen nyertes beszállítók helyett kötelező beszolgáltatást alkalmazni, úgy általában mindenre. Mert az úgy tényleg sokkal, de sokkal olcsóbb lenne az államnak ugyebár. A közbeszerzés rendszerének kiiktatásával egy csapásra megszűnne például a közbeszerzésekhez kapcsolódó korrupció is! Sőt, a sok elégedetlen állam beszállítónak - aki ma hónapokat vár a pénzére, mert az állami intézményeknél halomban állnak a kifizetetlen számlák - a jövőben nem kellene azon idegeskednie, hogy vajon belátható időn belül fizet-e egyáltalán az állam. Mert tudni lehet, hogy nem fizet, és kész. És onnantól kezdve a körbetartozások például már nem az államtól indulnak el - és lám, így máris teljesül a Fidesz egyik fontos választási ígérete.

Nem is beszélve az államháztartási kiadások jelentős lefaragásáról, amivel meg tartható lesz a jövő évi hiánycél, ugyebár.
 

Értem én, hogy valami mással kellett itt próbálkozni, mert a megszorítás megöli a növekedést. Talán nem is lett volna őrültség konszolidáltabb világpiaci körülmények között. Csak az a baj, hogy a közgazdaságtan törvényszerűségei meglehetősen ortodoxok.

Van ugye a kereslet, a kínálat meg az ár, meg aztán vannak a kockázat és a kamat meglehetősen egyértelmű összefüggései. Kicsit olyan ez, mint az E egyenlő emszer cénégyzet einsteni összefüggése. Vagyis alapvető fizikai törvényszerűség. (Jó, tudom, az olasz alpok alatt a minap állítólag megfigyeltek a fénynél gyorsabb részecskéket, bár bizonyítani még nem tudták a létezésüket, sőt: a tudóstársadalom jó része egyszerű mérési hibát sejt a megfigyelések mögött. Azt hiszem, valami ilyesmi lehet a matolcsyzmussal is: bizonyítani még soha, sehol nem sikerült azt, hogy működne, mégha néhányan kormányzati szinten állítják is, hogy már látják a működés jeleit...)

Szóval ott tartottunk, hogy a nagyobb kockázat vagy maga bizonytalanság magasabb kamattal jár. Márpedig az orbáni és a Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika vagy mi a fene enyhén szólva is bizonytalan. Cikázó gyorsnaszád a jéghegyek között. Utazni rajta nem egy életbiztosítás. Aki beszáll, a kockázatok és mellékhatások fejében magasabb fizetést vár el. Így vannak ezzel azok a fránya, ortodox nemzetközi befektetők: beszállnak ők ebbe a gyorsnaszádba, de csak akkor, ha jó eséllyel magasabb jövedelmet (hozamot) kapnak a befektetett pénzükért, mintha csak sétahajókáznának a Balatonon. Meg persze csak addig, amíg nem garantálható a jéghegynek ütközés...

Maga az állam momentán 8 százalékos kamatra kap hitelt, sőt, a jelek szerint már arra se nagyon. Azt hiszem, két-három évtizedes futamidőnél a saját forintalapú lakáshitelébe belegondolva ki-ki fel tudja mérni, hogy ez mit jelent a felvett és a visszafizetendő összeg nagyságát tekintve. Ráadásul ezt még súlyosbítja, ha gyengül a forint, mert erre a 8 százalékra jön még olyankor az árfolyambukta. Márpedig gyengül ugyebár. A közgazdaságtan és a józan paraszti ész szabályai szerint igencsak méretes, mondhatni: sosem látott gazdasági növekedés kellene ahhoz, hogy... Mindegy. Matolcsy és Orbán ezt láthatóan úgysem érti. Nemhogy méretes gazdasági növekedés nem lesz itt, de örüljünk, ha megússzuk stagnálással a jövő évet.

Az a baj, hogy a pénzpiac szereplői - a magyarországnyi méretű országok sorsáról akár egy gombnyomással döntő, remegő kezű londoni brókerek - még Adam Smith-t tanulták és nem Matolcsyt. Ez, valljuk be, tényleg valami gusztustalanul ortodox dolog. Avittas, mondhatni. Viszont tény, hogy ők alapvetően a kereslet és a kínálat, a kockázat és a hozam törvényszerűségei mentén képesek gondolkodni. És a matolcsyzmus logikája az istennek sem fér bele abba a jólfésült, ortodox fejükbe...

Még mielőtt beindulna az orbáni kommunikációs gőzhenger, szeretném leszögezni, hogy a hitelminősítők - ezek az úgyszintén ortodox szörnyek - nem Magyarországról és a magyar zemberekről mondanak véleményt. Nem a magyar zembereket minősítik le, hanem csak és kizárólag az Orbán-Matolcsy-kettős gazdaságpolitikáját.

Igen, pontosan azt. A bóvlipolitikát.

Történt pedig, hogy egy szép, késő őszi napon Orbán Viktor egyszer csak Pinokkióvá változott.

Persze csak a felületes szemlélő számára tűnhetett olyan hirtelennek a változás, hiszen a fafejűségről az elmúlt hónapokban egyre gyakrabban tett tanúbizonyságot a miniszterelnök, a fafejűség pedig köztudottan a pinokkióság elmaradhatatlan kelléke.

A fafejűség tehát egészen nyilvánvalóan adott volt nála, de ezúttal talán éppen az evával kapcsolatos összkormányzati hazudozást unhatta meg az égi meseíró. Vagy valami mást. Volt miből válogatni. Pedig látott már ő sok-sok hazugságot az elmúlt évezredek alatt, de a jelek szerint ez már neki is sok lehetett.

Lett is ám nagy riadalom a Kossuth téren!

Amikor a Pinokkióvá változott Orbán Viktor megpróbált a négyméteres - és egyre nyúló - orrával körbenézni tágas miniszterenöki dolgozószobájában, csak úgy potyogtak le a falról a szép, régi festmények! Szegény Kossuth Lajos! Talán egy cikázó legyet próbált a tekintetével követni a tekintetes miniszterelnök úr, vagy lehet, hogy csak megcsóválta kormányzásban deresedő fafejét, mire a patinás képen egy óvatlan fejmozdulattal méteres... akarom mondani, méretes Zorró-vágást ejtett a néhai kormányzó mellkasán!

És azok a szegény antik bútorok! Egy méter hatvanöt centi magasságban mindegyiken körbe-körbe fut néhány csúnya karcolás, minekutána a miniszterelnök pinokkiói orra fordultában e patinás szekrényeknek sem kegyelmezett.

Hát még milyen riadalom támadt a kormányülés kezdetén! Komoly logisztikai problémát jelentett a széles tárgyalóaszalon egymást keresztezve úgy elhelyezni a sok fafejből kitüremkedő, méretes faorrot, hogy komolyabb sérülést már mégse okozzanak!

Nem is tudta volna most mindenki felállva köszönteni a miniszterelnök urat, mert mondjuk ha Matolcsy Pinokkió felállva köszöntötte volna főnökét, azonnali harakirit követett volna el - szabályosan, ahogyan azt kell, lentről felfelé - a vele éppen szemben ülő, szegény Réthelyi miniszteren. Szijjártó Péter persze a maga szokásos élénkségével kapkodta volna a fejét ide-oda, de miután néhány szemüveget levert az ő ekkorra már ugyancsak pinokkiói orrával az asztal túlvégén, inkább nyugton maradt. Orbán miniszterelnök szigorú tekintettel körbenézett. s eközben az ekkorra már ötméteresre nőtt orrával kiosztott néhány tockost az óvatlan kormánytagoknak. Oda és vissza is.

Orbán Viktor orra pedig napról napra nőttön nőtt. Egy idő után már tényleg nem tudott jóformán megfordulni sem a Kossuth téri dolgozószobában. És ha éppen autóval utazott a nép, az istenadta nép közé, a fekete mikrobuszba már csak háttal tudott beülni, úgy, hogy a kilógó orrára narancssárga kendőt kötöttek, természetesen a közlekedési balesetek elkerülése végett. Ilyenkor, a Parlamentből kifelé jövet néhányszor leverte az orrával József Attila szobrát. Persze visszamenőleges hatállyal.

Egy idő után aztán már ki se tudott jönni a nagy orrától a Házból, nem tudott kanyarodni ugyanis a széles lépcsőházban! Addig-addig hazudott, hogy a kőművesek végül kénytelenek voltak az orrának lyukat ütni a miniszterelnöki dolgozószoba falán a Kossuth tér irányába. A kormányszóvivő persze nyomban kommunikálta is, hogy íme, most már igazán nem mondhatja senki, hogy a Nemzeti Együttműködés Orrmányának... izé... Kormányának miniszterelnöke az orrát sem dugja az egyszeri emberek közé.

De az a helyzet, hogy ekkorra már a Kossuth térre kitüremkedő, árbócméretű miniszterelnöki orr - és az azt okozó megannyi hazugság - a kutyát sem érdekelte széles e hazában. Legfeljebb csak a Kossuth téri galambokat.

De többnyire már azok is csak szartak rá.
 

A magyar gazdaság(politika) naszádján a jelek szerint végképp elszabadult a hajóágyú. Az elmúlt napokban valami fékeveszett és már-már elmebajt idéző adókivetési düh lett úrrá a matrózokon. Mondjuk nem csoda, amikor a kapitány és az ő első tisztje összevissza beszél, ráadásul többnyire hülyeségeket...

Mert az milyen már, hogy az Adócsökkentés Kormányának matrózai mást se csinálnak napok óta, mint hogy azon ötletelnek, hogy vajon mire és milyen újabbnál újabb adót lehetne még kivetni... Lekváradó, szörpadó, pornóadó, közösségi közlekedési adó, munkáltatói járulékok helyett 27 százalékos adó, önkormányzati ingatlanadó, magasabb áfa... Néha az az érzésem, mintha kihúztak volna egy képzeletbeli dugót, mintha a "még ha beledöglünk is" adócsökkentés mániájának börtönéből szabadult sas lelkük hirtelen azt se tudná, hová kapjon ebben a nagy szabadságban.

Az adópolitika nem arról szól - pontosítok: nem szólhatna arról -, hogy ahol még valami pénzt látunk, azt einstandoljuk gyorsan. De pontosítok megint: adópolitikáról itt momentán szó sincs. Az ugyanis némi előzetes számítást igényelne, legalább egy kockás papíron, ha már komolyabb hatástanulmányról meg előzetes szakmai egyeztetésekről Fideszéknél nem is álmodhatunk. Kiszámíthatóság kellene, meg következetesség és koherencia az adópolitikában. Ezek viszont a gazdaságpolitika naszádjának parancsnoki hídján teljességgel ismeretlen fogalmak.

Mert az milyen már, hogy a 2012-es költségvetési törvény parlamentnek benyújtott tervezetében - és még néhány évre előre is - a bevételek közt 200 milliárd forint feletti összeggel szerepel az evabevétel, erre egy megtévedt tengerész csak úgy, hirtelen felindulásból vagy ki tudja, milyen kósza és bohókás ötlettől vezérelve, egy egyéni képviselői módosító indítvánnyal, úgy, ahogy van, törölné az adónemet magát? És akkor ezt itt most hogy?

És akkor itt van a Csodálatosan Sokoldalú Rogán Antal ötlete a közösségi közlekedési adóról, amelyet minden egyes cégnek fizetnie kellene, a hírek szerint a helyi iparűzési adó mintájára. Adócsökkentés Kormánya, na persze... Először is talán inkább rendberakni meg racionalizálni kellene a BKV-t, nem önteni továbbra is a feneketlen kútba a pénzt zsákszámra. Másrészt pedig - és most csak hangosan gondolkodom - mire föl fizessen minden cég közösségi közlekedési hozzájárulást vagy mit? Pusztán környezetvédelmi megfontolásból szerintem inkább valamiféle adókedvezményt kellene adni azoknak a munkáltatóknak, akik ösztönzik és támogatját a dolgozóikat abban, hogy autó helyett busszal, metróval vagy villamossal bumlizzanak be reggelenként a munkahelyükre. Ettől mondjuk tisztább lehetne Budapest levegője. De nem, az Adócsökkentés Kormányának új jelszava a "Sarc, mindenek előtt!"

Nemhogy adó- és gazdaságpolitika nincs itt, de tulajdonképpen értelmes kormányzás sem. Amit látunk, az csak eszement és kétségbeesett kapkodás, összefüggéstelen ötletelés.

Olyan, mint amikor egy teljesen részeg legénység iránytű nélkül próbál egy gyorsnaszáddal a jéghegyek között cikázni.

És ebből aligha jön ki bármi jó.

Meglehetős csendben voltam az elmúlt hetekben, jobbára figyeltem csak, mi történik. Próbáltam megfejteni, hogy csupán tragikus hozzá nem értésről, a napi üzleti vagy árfolyamérdekek vezérelte bizniszről van-e itt szó, netán rossz vicc, gonosz játék vagy tökéletes és arrogáns inkompetencia mozgatja a rendszert.

Mostanra meggyőződésem, hogy itt egy szörnyű és veszélyes rögeszme kormányoz. És hogy napról napra csak egyre rosszabb lesz itt minden.

A rögeszmésekre nem hatnak a tények, sem a józan ész. Egy rögeszmésen - a hite szerint - nem fog például a gravitáció. Persze mondhatnánk, hogy az ő baja, megpróbál repülni, aztán legfeljebb pofára esik, merthogy a gravitáció azért legalább Newton óta mégiscsak erősebb.

Az országot kormányzó rögeszme azonban veszélyes. Sőt: közveszélyes. Repülni próbál a józan ész és a gravitáció ellenében is. Csak itt mi esünk pofára, de nagyon, valamennyien.

Pedig alapvetően tényleg tudok hinni a csodákban. De figyeltem nagyon az elmúlt hetekben, és azt láttam, hogy ebből a rögeszméből a büdös életben nem lesz itt csoda. Ebből a rögeszméből nem lesz itt semmi. Pontosabban ebből a rögeszméből a semmi lesz. Nihil.

És ez a rögeszme nem egy ország vagy egy nemzet rögeszméje - szerencsére, teszem hozzá gyorsan. Itt éppen egy rögeszme nevében csúnyán pofára ejtetnek valamennyiünket. Ennek a rögeszmének köszönhetően megszűnik minden, amitől minden hibája, böszmesége, korruptsága és töketlensége ellenére is egy kicsit jó volt Magyarország. Amitől itt legalább élni lehetett.

És ebből a rögeszméből nem egy új rend vagy egy új ország épül. Ettől a rögeszmétől darabjaira esik szét minden, ami érték volt, amiben hinni lehetett: a szabadság és a biztonság és igen, egy kicsit az európaiság érzése is. Meg a jövőbe vetett hit és a remény, hogy egyszer azért végre már majd csak jobb lesz itt. Nagy szavak, tudom, de az elmúlt huszonkét évben talán csak ezért volt érdemes.

Hát nem lesz itt sem új rend, sem új ország. Ebből a rögeszméből, ebből a mániákus és akarnok kurucoskodásból csak a nihil épül.

És közben darabjaira hullik szét körülöttünk minden. No hope.
 

Hogy én mennyire kezdem unni Szijjártó Péter és a Fidesz marhaságait, meg azt, hogy miután a kormányzás láthatóan nagyon nem megy nekik - vagyis konkrétan az elmúlt bő egy évben semmi kézzelfoghatót nem tettek, amitől egy kicsit is jobb lett volna, meg amitől egy kicsit is jobbak lettek volna az elődeiknél, sőt -, ezért állandóan a felelősök keresésével terelik el a figyelmet...

Pedig ideje lenne ráébredni, hogy lassan 15 hónappal a kormányra kerülés után meglehetősen soványka dolog állandóan azt szajkózni, hogy mindenért a "gyúrcsányahibás". Persze, hogyne, még azért is, hogy idén a nyár gyakorlatilag elmaradt.

És kezd unalmassá válni ez az állandó és gyerekes vizsgálóbizottságosdi is.

- Azonnal felállítok egy vizsgálóbizottságot, miniszterelnök úr - mondta készségesen Sir Huphrey.

Erre már elvesztettem a türelmemet. - Nem vizsgálóbizottságot akarok, Humphrey! - ordítottam. - Nem hallotta?! Tudni akarom, hogy ki volt az!

Hacker azért lett annyira ingerült Humphrey javaslata hallatán, mert ekkorra már tapasztalatból tudta, hogy a vizsgálóbizottság csupán arra szolgál, hogy létrejöjjön, de nem arra, hogy bármilyen vizsgálatot lefolytasson. A vizsgálóbizottság egyetlen célja, bármilyen ügyről van is szó, hogy ne találjanak bizonyítékokat. (...) A vizsgálóbizottság tagjai ugyanis alig-alig tartanak üléseket, és csak akkor írnak jelentést a vizsgálat eredményéről, ha az már végképp elkerülhetetlen.

(Jonathan Lynn - Anthony Jay: Igenis, miniszterelnök úr!)

Az államadósság növekedéséért felelőst kereső bizottság - vagy hogy hívják - ténykedésével ezúttal nem foglalkoznék behatóbban. Megtettem már. Na de hogy a devizahitelek elterjedése mögött is holmi gyurcsányi összeesküvést kelljen sejteni... Ez azért, valljuk be, beteges.

Abban igaza van Szijjártó Péternek, hogy a svájci frankban eladósodott háztartások helyzete - ilyen svájcifrankárfolyam mellett - egy olyan róka fogta csuka helyzet, amely ténylegesen egzisztenciális válsággal, vagy mondjuk ki: katasztrófával fenyeget. Ehhez képest az államadósság réme éppen csak annyira ijesztő, mint mondjuk harminc éves fejjel nézve Hókuszpók tud lenni. És olyan helyzet ez, amiben - legalábbis az árfolyam alakulását illetően - még jó kormányzás mellett is tehetetlen lenne a magyar kormány. Ennyi gazdaságpolitikai balfaszkodással meg aztán pláne.

Szijjártó Péternek felelősök kellenek mindezért? Lehetne kezdeni a magas forint- és eurókamatokkal, meg a bankokkal, akik annak idején gyakorlatilag fel sem ajánlották az egyszeri lakásvásárolónak a forinthiteleket. Merthogy nem volt versenyképes. Merthogy úgy 220 forintos árfolyam környékén fizetett az egyszeri hiteles akkora törlesztőrészletet, mint amennyit forinthitelnél kellett volna neki. 230 forintos svájci frankra meg gondolt a fene. 255-re meg aztán pláne. És a sort lehetne folytatni az ingatlanközvetítőkkel, akik persze készségesen segítettek elintézni a hitelkérelmeket - naná, hogy jutalékért, és naná, hogy svájci frankosat. És lehetne vizsgálni az állami és önkormányzati bérlakások gyakorlatilag teljes hiányát, ami miatt egy albérlet is már-már annyiba kerül, mint amennyi a lakáshitel törlesztője, akkor meg inkább a sajátját fizesse az ember...

És ha már mindenáron a politikában keresi a felelősöket Szijjártó Péter, hát a rendszerváltás utáni valamennyi parlament valamennyi pártját felelősségre lehetne vonni. Talán Bajnai Gordon és kormánya volt az egyetlen, aki legalább kimondta: nincs ingyen pénz, nincs ingyen ebéd. A mindenek felett gondoskodó és az állampolgáraiért minden határon túl felelősséget vállaló állam, a nyugdíjasokat, az egészségügyet, a kistelepüléseket, a vasúti szárnyvonalakat, a kispostákat, a munkahelyeket és ki tudja még, mi mindent megmentő kormány és persze a kolbászból kerítés illúziójával pedig leginkább a Fidesz járt az élen az elmúlt években. Merthogy konkrétan semmit sem tett azért, sőt: ellene dolgozott annak, hogy az állampolgárok legalább nagyvonalakban tisztában legyenek a piacgazdaság működésével. A számonkérést így talán kezdje a Fideszen a miniszterelnöki szóvivő!

És különben is: az árfolyamrögzítéssel a bankokat már megsegítették. Talán az agyament felelősségrevonósdi helyett ideje lenne végre azon is elgondolkodni, hogy az árfolyamkockázat valós megosztásával most már segítsenek egy kicsit a devizahiteleseken is. Például így.

Most már elég! Értem én, hogy kétharmad van. Értem én, hogy most ők a játszótér urai, még szűk három évig őket kell elviselni, túlélni - hát ha kell, elviseli és túléli az ember. Ez is a demokrácia. De koncepciós pereket, kreált váddal és visszamenőleges hatállyal ne csináljunk már!

Azt hiszem, most már kezd egészen ijesztővé válni a rendszer. Schmitt Pálon még kínjában röhög az ember, a magánnyugdíjpénztárak felszámolásán - legalábbis aki érti, hogy miről szól ez az egész - már nem annyira. A személyre szabott alkotmányozástól, az Alkotmánybíróság jogköreinek csorbításától, a médiatörvénytől, a visszamenőleges hatályú jogalkotástól minden ízében berzenkedik a jóérzésű polgár, mert azt látja, hogy valakik itt most igencsak csalnak a játékszabályokkal, és hogy a demokratikus fair play írott és íratlan szabályaiba ez így nagyon nem fér bele.

Aki érti és érzi a demokráciát, az eddig keserűen nyelt egyet, és arra gondolt: igen, a Parlamentben tényleg kétharmad van, igen, valóban felhatalmazást kaptak a választóktól, és igen, most még szűk három évig ez az ő játszóterük, az ő homokozójuk. Kibírjuk addig, féllábon is, a folyamatos hányinger közepette is, mert ha így folytatják, úgyis buknak, mint Rottenbiller.

De most már elég! Most már tényleg elég! Az államadósság növeléséből - amiért politikai felelősség egyébként van, és amiért büntették is a választók a szocialistákat - visszamenőleg bűnügyet, igazi büntetőügyet kreálni, ez azért több a soknál.

Legutóbb a kommunisták csináltak ilyet, de ők is csak a legsötétebb időkben, Sztálin elvtárs idején, meg idehaza az '50-es évek elején, és persze '56 után. Tudniillik, az ilyet hívják koncepciós pernek.

És ha belegondol az ember: koncepciós perek, nyugdíjas rendőrökkel őrzött munkatáborok, kézivezérelt média... Fasza!

Ezek itt ne merjék még egyszer a szájukra venni Nagy Imre nevét!

Ezek itt már nem demokraták. És mondjuk nem is fiatalok. Éppen olyanok, mint az ötvenes évekbeli, ötvenes, frusztrált és rosszindulatú komcsik.

A legrosszabb fajtából.

Határozottan tele a hócipőm mostanság a politikával. Csömöröm van tőle. De mondhatnám nyugodtan azt is: szar az egész, úgy, ahogy van. Olvasom ma az Indexen, hogy "Orbán pusztított Bács-Kiskun megyében". Háromszor el kellett olvasnom, mire rájöttem, hogy nem Orbán, hanem Orkán...

De nem is erről szeretnék most írni. Sokkal inkább arról, hogy milyen szigorú költségvetést tervez 2012-re a kormány. Komolyan mondom: összességében csak örülni tudok annak, ha a kormányzati kiadások és a bevételek is csökkennek reálértékben. Ha pedig a kiadások csökkenése meghaladja a bevételekét, annak aztán végképp örülni kell.

Már csak azért is, mert ez valami homlokegyenest más, mint a matolcsyzmus. Végre, és hál' istennek - teszem hozzá gyorsan.

Persze a kormányzati szándék nem minden részletében örvendetes. Az egészségügyi kiadások ilyen jelentős csökkentése aligha szolgálja például a foglalkoztathatóság javítását. A közmédiumok költségvetési támogatásának több mint 10 százalékos növelése pedig enyhén szólva is visszás és gyomorforgató, különösen azután, hogy a Magyar Televízió és a Magyar Rádió több száz munkatársát tették utcára a minap - konkrétan éppen a költségcsökkentés szükségességére hivatkozva... És az a szörnyű, hogy már a látszatra sem próbálnak figyelni.

(Egyébként egy kicsit arra emlékeztet engem ez utóbbi, hogy a magánnyugdíjpénztárak felszámolásakor még az volt az érv, hogy súlyos tőkevesztés történt, meg hogy eltőzsdézték és lenyúlták a tagok pénzét a pénztárak, ezekben a hetekben pedig éppen a reálhozamok - vagyis az infláció feletti hozamok! - kifizetésére vár a nép, az istenadta nép. És eközben senkinek nem jut eszébe megkérdezni, hogy vajon nem érez-e a kettő között véletlenül egy egészen finom ellentmondást egynémely kormányzati korifeus...)

A leginkább tehát nem a 2012-re tervezett megszorítások zavarnak. Sőt! De azért hogy a Fideszben senkinek se legyen annyi vér a pucájában, hogy kiálljon, és annyit mondjon: bocs, nem ezt ígértük, de most muszájból, sajnos ez van... Igaz, ahhoz némi politikai tisztesség is kellene. Vagy gerinc, hogy úgy mondjam.

Pedig esküszöm, hogy én megértő lennék.

Erősen gondolkodtam azon, hogy írjak-e egy posztot arról, hogy a hír szent, a vélemény meg szabad. Egészen pontosan arról, hogy a hírnek és a tudósításnak, mint műfajoknak nagyon szigorú műfaji követelményei vannak, és hogy hírből és tudósításból nincs bal- és jobboldali. Azt hiszem, ez az első, amit megtanítok a hallgatóknak, amikor éppen a különböző újságírói műfajok jellemzőit vesszük sorra. Szerény véleményem szerint ugyanis ez az újságírás - legalábbis az etikus és a tisztességes újságírás - alfája és omegája.

Ezzel szemben publicisztikából, kommentárból, jegyzetből, glosszából vagy netán pamfletből, sőt: blogbejegyzésből igenis lehet bal- és jobboldali, ezek ugyanis véleményközlő műfajok. A vélemény meg ugye szabad, vagy legalábbis annak illik lennie egy normálisan működő demokráciában. Éppen ezért értelemszerűen vannak alapvetően bal- és jobboldali publicisták is, azzal együtt, hogy egy alapvetően baloldali publicistának is lehet nagyon komoly baja a baloldallal, és persze fordítva, bár az utóbbi azért kevésbé jellemző, és nem azért, mintha a jobboldalon minden olyan nagyon fasza lenne. Egy publicisztika bal- vagy jobboldalisága pedig nem lehet tisztesség kérdése, csupán a világnézeté. A Mandinernél vagy a Piroslapoknál - sőt: a Népszavánál és a Magyar Nemzetnél - sem gazemberek és tolvaj csirkefogók írnak, csak azért, mert bizonyos dolgokban nagyon nem értek egyet velük. Attól még vannak igen kiváló publicisták itt is, ott is, akiknek az írásait zsigerből fikázás helyett érdemes elolvasni. És most nem Bayer Zsoltra gondolok.

A lényeg tehát az, hogy a vélemény szabad, a hír meg szent, és a kettőt - már csak szakmai tisztességből is - kéretik szigorúan különválasztani. Azt gondolom, hogy a hír és a tudósítás műfaji követelményei szerint egy Gyurcsány-, egy Szijjártó- vagy éppen Cohn-Bendit-sajtótájékoztatóról pontosan ugyanolyan korrektséggel kellene vagy adott esetben kellett volna hírt adnia mindkét politikai oldal sajtóorgánumainak. Az egy másik kérdés, ha emellett egy publicisztikában megírja az újságíró a lelkesítő vagy éppen lesújtó véleményét az egészről. De mint mondtam: a hír szent.

Meggyőződésem, hogy Magyar Rádióban többnyire híreket gyártottak: tudósítottak és hírt adtak, méghozzá a műfaj szigorú szabályai szerint, a legnagyobb szakmai tisztességgel. Ezeknek az újságíróknak a kirúgása szakmailag indokolatlan. Csupán a kétharmad fitogtatásának a gusztustalanabbik része. Ettől nem lesz, nem lehet jobb a Magyar Rádió.

De azt hiszem, hiába írnék arról, hogy a hír szent, azoknak, akiknek tulajdonképpen semmi sem szent.

Attól tartok, úgysem értenék.

*   *   *

P.s.: Péntek reggeltől egy bő hétig teljességgel off leszek. Kikapcsolódok internetből, hírekből, politikából - azt hiszem, néha ilyen is kell egy kicsit. De aztán visszatérek - és ezt ne tessenek fenyegetésnek venni! Mindenkit barátilag ölel: Michael Knight :-)

Matolcsy György lepaktált az ellenséggel. Matolcsy György áruló. Matolcsynak mennie kell! Ez egészen egyszerűen nyilvánvaló, miután 735 millió eurós - nagyjából 200 milliárd forintos - hitelfelvételről írt alá szerződést a napokban Luxemburgban.

Miután az adósság ellenség, a kölcsönfelvétel pedig bűn, kizárt dolog, hogy a nemzetgazdasági miniszter partizánakciójáról - vagy nevezzük nevén: árulásáról - tudott volna a miniszterelnök, aki éppen most tett diadalmas győzelmi jelentést az államadósság ellen vívott háború első nyertes ütközete után. Mert ha tudott róla, akkor nyilván nem mondott igazat azzal, amit bejelentett, de hát ő az ember, aki sosem hazudik, következésképpen csak az lehet az ábra, hogy mégsem tudott róla. Ami meg persze 200 milliárdnál azért meglehetősen hihetetlennek tűnik, de ebbe most inkább ne menjünk bele...

És abba sem mennék most részletesen bele, hogy az államadósságnak a miniszterelnök által bejelentett csökkentése gyakorlatilag alig több puszta szómágiánál: az állam tulajdonába visszakerült államkötvényeket egészen egyszerűen bevonja az állam, miután saját magának tartozni egészen egyszerűen értelmetlen lenne. Nincs ebben semmi kormányzati eredmény vagy nagyszerű hadi cselekedet, mindez ugyanis a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások einstandolásának egyenes következménye. Mondhatnám azt is, hogy hárommillió magán-nyugdíjpénztári tag éveken át összegyűjtött megtakarításának egy jelentős részét nullázta most le egyetlen tollvonással a kormány. Az államadósság ilyetén csökkentése tehát nem a kormány érdeme, hanem a magán-nyugdíjpénztári tagok kára - vagyis megint az emberek fizették meg. Ezt mondjuk így konkrétan persze nem hangsúlyozta a miniszterelnök, de kicsire ugye nem adunk!

És most nagyvonalúan tekintsünk el attól is, hogy a költségvetés idei hiánya nagyjából annyi lesz, mint amennyivel most csökkent papíron az államadósság - vagyis ha képzeletben a két tételt összevezetjük, akár azt is mondhatnánk, hogy nagyságrendjét tekintve teljes egészében a magán-nyugdíjpénztári vagyonból tömködik be a költségvetés idei lyukait. De mondom: kicsire nem adunk.

Kommunikációs szempontból ugyanis kétségkívül fontos, hogy elmondhatjuk: számottevően csökkent a magyar államadósság. Ilyen nemzetközi környezetben, csődközeli görög helyzetben ugyanis különösen fontos a hitelesség. Csak ugye nagyon hülyén néz ki, hogy míg idehaza hadat üzen és háborút vív az államadóssággal, meg persze harci győzelmi jelentéseket tesz a kormány, addig Luxemburgban, félig-meddig titokban 200 milliárdos hitelt vesz fel éppen.

Orbán Viktor és hű fegyverholdozója azt hiszik - nem először -, hogy ami külföldön történik, arról idehaza nem értesül senki. És ezúttal, kivételesen majdnem be is jött nekik: a gazdasági szaklapok olvasóinak aránya mondhatni elenyésző, ráadásul aki olvassa ezeket a híreket, az többnyire úgysem veszi be a kormányzati vakítást. A baj csak az, hogy azok viszont, akik számára hitelessé kellene tenni az adósságcsökkentés menetét, na ők speciel egytől egyik olvassák ezeket a híreket.

Az EIB-től felvett 200 milliárd forintnyi hitellel egyébként önmagában semmi bajom - gyakorlatilag az európai uniós beruházások megvalósulását segíti elő. Amit viszont nem lehet megérteni, az megint maga a kommunikáció.

Az EIB közleménye szerint a bank "fokozta hitelezési tevékenységét Magyarországon: az elmúlt két évben (2009–2010) a bank összesen 3,6 milliárd euró kihelyezéséről döntött, a 2011-ben aláírt hitelszerződések összértéke pedig már most közel 900 millió euró." Vagyis egyrészt a magyar kormány - miközben bőszen háborút hirdetett az államadósság ellen - csak idén 900 millió eurós, azaz nagyjából 240 milliárd forintos hitelszerződést írt alá az EIB-vel. Másrészt pontosan azt és pontosan úgy csinálja, ahogyan az elődjei is tették 2009-ben és 2010-ben.

Csak amíkor a szocik csinálták ugyanezt, akkor az hazaárulás, romlásba döntés és bűn volt.

Tisztelettel kérdezem: akkor most Matolcsy György nemzetrontó hazaáruló, vagy megint a bort iszik és vizet prédikál tipikus esetének lehetünk szomorú tanúi?
 

Szerintem vezesse be Svájc egyoldalúan a forintot fizetőeszközként! Ez sokak problémáját megoldaná, ráadásul nem csak nálunk, de az alpesi országban is.

"Szinte biztosra vehető", hogy az euróövezet a következő öt évben - de esetleg már 2013-ig - felbomlik. A dél-európai tagállamokban ugyanis olyan súlyos további kiigazító intézkedésekre lenne szükség, amelyeket a helyi lakosság már nem tűrne el, a folyamatos külső segítséget pedig mind a megsegített, mind a hitelező országok előbb-utóbb megelégelik - jósolta hétfőn megjelent előrejelzésében az egyik vezető londoni gazdasági-üzleti kutatóközpont.

Hűűűűha! Vagyis amikorra Magyarország egyszer, valamikor, talán végre belépne az euróövezetbe, addigra tulajdonképpen nem is lesz hová belépni. Már hallom is lelki füleimmel a nemzeti büszkeségtől hangos jobbos szólamokat, hogy lám-lám, így jár, aki belepofázik más gazdaságpolitikájába!

Ilyen híreket hallva persze nyomban elgondolkodik az ember, pontosabban eljátszik a gondolattal, hogy jó, rendben, öt év múlva már nem lesz euró, de akkor mégis hogyan tovább.

Először arra gondoltam, hogy például bevezethetnénk egyoldalúan a svájci frankot hivatalos fizetőeszközként a forint helyett. Nem lenne ez példa nélküli a világtörténelemben: Montenegróban például ilyen alapon euróval fizetnek már néhány éve, Ecuador, Puerto Rico meg még néhány ország pedig amerikai dollárt használ, méghozzá a saját egyoldalú döntése alapján. Nem kellene persze örökre sutba dobni a forintot, csak arra az időre - cirka húsz évre - kellene lecserélni svájci frankra, amíg ez az irdatlan devizahitel-állomány kifut. Így nyomban mentesülnének az árfolyamkockázat alól szegény devizahitelesek (az önkormányzatokról már nem is szólva), nem lenne szükség Nemzeti Eszközkezelőre sem, a svájci gazdaság megbízhatóságának farvizén pedig javulhatna a magyar gazdaságpolitika megbízhatósága is. Ha már mástól nem, ugyebár.

Aztán persze gyorsan elhessegeti az ember ezt a teljességgel őrült gondolatot, elvégre a magyar exportőröknek már más se hiányozna, mint egy bivalyerős valuta. Na meg különben is, a forintot már csak azért sem adjuk!

Éppen ezért a megoldás nyilvánvalóan az, hogy Svájc vezesse be egyoldalúan a forintot fizetőeszközként a frank helyett! Ez eleve jobban illeszkedne az Orbán-kormány világnézetéhez, valamint nemzet- külpolitikai irányvonalához. A magyar devizahitelesek problémája ezzel úgyszintén megoldódna - árfolyamkockázat volt, nincs. A svájciak meg úgyis mindig azért sírnak, mert túl erős a frankjuk - Matolcsy György vezényletével készséggel segítünk majd gyengíteni a svájci forintot! Ettől majd jelentősen javul a svájci cégek exportpozíciója, és legalább egymillióval nő Svájcban a foglalkoztatottság, Matolcsy mester pedig még életében szobrot kap a reformáció genfi emlékműve mellett!

És mindemellet van még egy erős érv arra, hogy mindebbe csont nélkül belemenjenek a svájciak. Ha ugyanis nem teszik, akkor Szijjártó Péter és Kósa Lajos minden hétfőn reggel, pontban tőzsdenyitáskor nemzetközi sajtótájékoztatón mondják el hangosan és jól artikulálva, többször egymás után - csak hogy biztosan átmenjen az üzenet -, hogy svájci bicska, svájci óra, svájci csokoládé... Igény szerint pedig rövid elemzést is tesznek közzé a svájci gazdaság állapotáról.

Merjenek csak ezután nemet mondani!

Mesterházy Attila az MSZP vezetésével együtt a Fidesz fizetett ügynöke, ez most már nyilvánvaló. Vagy ha mégsem az, akkor egészen egyszerűen hülye. Most éppen népszavazást kezdeményez arról, hogy ne lehessen Magyarországon visszamenőleges hatállyal törvényt alkotni. És persze ezzel is, már megint a Fidesz malmára hajtja a vizet.

Nagy az isten állatkertje, és alacsony a kerítés. Ez jutott eszembe, amikor elolvastam Mesterházy Attiláék legújabb kezdeményezését. Méghogy népszavazást tartani arról, hogy ne lehessen Magyarországon visszamenőleges hatállyal törvényt alkotni...

Tessenek már végre megérteni, hogy visszamenőleges hatály jogalkotás egy jogállamban egészen egyszerűen nem létezik. Nincs. Éppen ezért népszavazással sem lehet - merthogy teljességgel értelmetlen - korlátozni. E tekintetben tehát legalább annyira hülye kérdésről van szó, mint amilyeneket a szociális konzultációnak nevezett bohóckodás (de népszerű kifejezés mostanság!) kérdőívein olvasni. Ráadásul azzal, ha népszavazást tartanak róla, és kvázi eldöntendő kérdésként teszik fel a szocialisták azt, hogy vajon tiltsák-e Magyarországon a visszamenőleges hatályú jogalkotást, közvetve elismerik azt, hogy tulajdonképpen az is egy lehetséges opció. Következésképpen asszisztálnak a kormány jogállami elveket sértő gyakorlatához. Bár már meg sem kellene lepődnöm ezen, hiszen nem először teszik.

Persze nem csak ezért hibbantak Mesterházyék. Ugyan miből feltételezik, hogy érvényes és eredményes lesz a népszavazásuk, már ha egyáltalán lesz? Ha esetleg nem jön össze elegendő számú aláírás, vagy nem születik a végén a szocialisták által remélt eredmény - mert mondjuk alacsony lesz a részvétel, ami borítékolható -, Szijjártó Péter megmagyarázza, hogy lám, az emberek nagy többsége támogatja a kormányt a visszamenőleges hatályú jogalkotásban.

És basszus, még papírja is lesz róla - Mesterházy Attiláéknak köszönhetően.

p.s.: Csúnya vergődés az, amit a szocialista párt produkál. Nem a megújulásról kellene vitázniuk, hanem arról, hogy úgy kollektíve minél előbb tűnjenek el a közéletből. Amíg ugyanis ez a garnitúra az ellenzék, addig a kormánynak nincs ellenzéke. És ha ez a csapat így folytatja ezt a politikai ámokfutást, a Fidesznek hamarosan egyetlen alternatívája marad - már ha egyáltalán -, az pedig a Jobbik. Magyarország pedig hálás lehet majd a szocialistáknak...
 

Mi lenne, ha nem az ügyészség szájaíze szerint, hanem valamiféle állampolgár-központú megközelítésben forradalmasítaná inkább a büntetőeljárásokat Balsai István?

Szeretném leszögezni mindjárt az elején, hogy nem a kormányzati szándékkal van a baj! Azonban megint megbizonyosodhatunk a Clairvaux-i Szent Bernáttól eredeztethető bölcsesség igazában, mely szerint a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. A büntetőeljárások felgyorsításával, a jogerős bírósági ítéletig tartó időszak lerövidítésének a szándékával alapvetően messzemenőkig egyet lehet érteni, hiszen mégiscsak abszurd, hogy egy-egy bírósági ügy hosszú évekig elhúzódhat, mire a végén új eljárást rendelnek el, hogy az egész procedúra kezdődhessen előről.

Engedtessék megjegyeznem, hogy a büntetőeljárások felgyorsításának a szándékával persze még inkább egyet lehetne érteni akkor, ha nem az úgynevezett "kiemelt ügyekre" lenne mindez kihegyezve, hanem úgy általában a büntetőeljárásokra. Csakhogy Balsainak és párttársainak nyilván nem az fáj, ha Gipsz II. Jakab peres eljárása évekig elhúzódik - szarnak ők nagy ívben az egyszeri választópolgárra -, hanem az, ha a Sukoró-ügyből a ciklus végéig sem tudnak legalább elsőfokú ítéletet felmutatni. Már ha egyátalán.

Szabadjon megjegyeznem továbbá, hogy meglehetősen faramuci a Balsai-féle előterjesztés azért is, mert kimondottan az ügyészség szájaíze szerint szeretné forradalmasítani - ez a jó szó! - a büntetőeljárást. Én meg azt mondom, hogy az lenne az igazi, ha nem ügyészközpontúak lennének a bírósági eljárások, hanem mondjuk állampolgár-központúak. Jó, hogy a bűnösség bizonyítása helyett a Balsai-féle igazságszolgáltatási modellben nem mindjárt az lesz a bizonyítás tárgya, hogy vajon ártatlan-e az illető, az ártatlanság vélelmét meg egészen egyszerűen átveszi a bűnösség vélelme.

A Balsai-féle előterjesztésben sajnos van néhány erre mutató passzus - és nem kell jogásznak lenni ahhoz, hogy az ember haja égnek álljon némelyiktől, gyomortájékon pedig egy szorító, rossz érzés induljon el, egy rossz déja-vu érzése. Mintha nem éppen a demokratikus rendszerekre lenne jellemző az, hogy a vádlott az őrizetbe vétele utáni első 48 órában nem találkozhat a védőjével, így ha ebben az időszakban hallgatják ki, az ügyvédje nem lehet jelen a kihallgatáson. Basszus, ilyesmit legutóbb Tóásó Előd ügyében lehetett hallani a bolíviai igazságügyi rendszer működése kapcsán...

Rossz az, aki rosszra gondol - de valljuk be: nem hangzik túl jól és semmiképpen sem a vádlott esélyeit javítja az a passzus sem, amely lehetővé tenné, hogy az ügyész azon a bíróságon emeljen vádat, ahol az eljárás ésszerű időn belül vagy soron kívül lefolytatható. Magyarán konkrétan ott és annál a bírónál, ahol az ügyész akarja. Azt meg, hogy milyen rettenetesen hangzik az, hogy a bíróság az ügyész indítványára, nyilvános ülésen hozott ítélettel megállapíthatja a vádirattal egyező tényállást, valamint a vádirattal egyező minősítés miatt a vádlott bűnösségét, ha a terhelt beismerő vallomást tett és a tárgyaláshoz való jogáról lemond, inkább nem is kommentálnám. Tetszenek emlékezni: bocsánat, Virág elvtárs, ez már az ítélet...

És akkor még örüljünk annak, hogy nem rögtönítélő hadbíróságok felállításáról szól a Balsai-féle előterjesztés - pedig az indok is meglenne rá. Elvégre a főnöke, a miniszterelnök szerint Magyarország háborúban áll, ugyebár.

Én már a semmisségi törvénynél sejtettem, hogy Balsainál valami nincs rendben, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy elmentek nála hazulról. És a legfrissebb hírek szerint rövidesen alkotmánybírót csinál belőle a Fidesz.

Gratulálok.

Micsoda rossz, álszent duma kártalanításnak nevezni a Szalai Annamáriának adandó végkielégítést!

Rogán Antal a jelek szerint keveri a szezont a fazonnal - ennek nyilván a strómansága az oka. Egymaga ugyanis mindenhez nyilván nem érthet, viszont szinte nincs olyan téma, amiről még ne nyújtott volna be törvénymódosítást a Parlamentnek. Csak ennek az apró tájékozatlanságnak tudom be, hogy kártalanítást szeretne adni a megbizatása lejárta után Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökének.

Azt kell mondjam: Rogán Antalnak még igaza is lenne ebben a kártalanítási dologban, ha a javaslatot azzal indokolná, hogy Szalai Annamáriának az elkövetkező években annyi Való Világot meg Maúnikasó-jellegű műsort kell hivatalból végignéznie, amely kimeríti az ízlésbeli és lelki károkozás már-már büntetőjogi kategóriáját. És igen, az is érthető indok lenne, hogy Szalai Annamáriának olyan sok, a kormányt bíráló blogbejegyzést kell elolvasnia az elkövetkező években, amely egyfajta tudathasadásos állapot kialakulásának a nyilvánvaló kockázatát rejtheti magában. Igen, e tekintetben talán indokolható lenne holmi kártalanítás - bár megjegyzem: tisztább lenne mindezek okán valamiféle veszélyességi pótlékot beépíteni az NMHH elnökének a fizetésébe.

Nem vagyok jogász, de azt hiszem, a kártalanítás ténye feltételezi, hogy valamiféle kár már bekövetkezett, éppen ezért kártalanítani utólag szoktak. Az az indok tehát, hogy a megbizatásának lejártát követően még egy évig majd nem helyezkedhet el a médiapiacon az NMHH elnöke, e tekintetben nem állja meg a helyét - hacsak nem egyfajta "fordított visszamenőleges hatályban" godolkodik Rogán Antal, amin igazából nem is lennék nagyon meglepve, annyiszor és annyira megborították már Rogán polgártársék a tér-idő-kontinuumot az elmúlt hónapokban.

Komolyra fordítva a szót: igazából különösebb bajom nem is lenne azzal, hogy Szalai Annamária a megbizatása lejártával kapjon valamiféle kompenzációt - nevezzük nevén: végkielégítést -, amiért a törvény szerint még egy éven át nem helyezkedhet el a szakterületén. Ez a nyugati világban, menedzseréknél megszokott dolog, rendszerint tartalmaznak ilyen kitételt azok a piszkos, kapitalista, jó erkölcsbe ütköző és pofátlan menedzserszerződések. Halkan megjegyzem, hogy az NMHH elnöke a médiapiacon kívül máshol elhelyezkedhetne, tehát lehetne belőle például fideszes politikus, sőt akár államtitkár is - de ne legyünk kicsinyesek!

És ne legyünk már ennyire álszentek se, ha szabad kérnem!

Te jó isten! Szócska államtitkár vagy napszúrást kapott, vagy valakik aljas módon igazságszérumot csempésztek a reggeli kávéjába, netán időközben titokban átült az MSZP-frakcióba, esteleg most tör elő belőle a szocialista beépített ügynök... Olvasom a nyilatkozatát, és egyelőre nem térek magamhoz.

Azt mondja a kormány - igen, nem tévedés: a jelenlegi Fidesz-kormány - egészségügyi államtitkára, hogy "a Semmelweis-tervben szereplő átalakítások végrehajtása fájhat egyes intézményeknek, orvosoknak, és akár a betegeknek is nehézségeket okozhat".

Mi a fene?! Eddig csak azt lehetett hallani kormányzati tisztségviselőktől, hogy mindenki jobban jár, aztán meg ha véletlenül mégsem járt jobban, akkor valaki másoknak mindent meg kell tenniük azért, hogy márpedig mindenki csakazértis jobban járjon, még ha beledöglik is. Na de hogy egy kormányzati intézkedéscsomagot úgy vezessenek elő, hogy az eleve fájni fog... Ilyenre még maga Gyurcsány Ferenc se vetemedett fénykorában, még ő is azt mondta, hogy nem kell félni, nem fog fájni, pedig nála elvetemültebb és gonoszabb népnyúzót aztán tényleg nem ismer a fideszes kánon.

Erre most jön Szócska államtitkár, és belemondja az éterbe, hogy bizony fájni fog, ráadásul mindenkinek. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen most az ellenzék helyett sápítozik az államtitkár. Én meg ezt az egészet most nem is értem.

Visszatérve a lehetséges okokhoz, az igazságszérum meg a napszúrás helyett én mégiscsak holmi alattomos szocialista befolyásra gyanakodnék, mert ugye azt is mondja az államtitkár, hogy építési telkekkel vagy szolgálati lakásokkal kellene az önkormányzatoknak ösztönözniük a rezidensek letelepedését. Komolyan, mintha csak a Mesterházy-Szanyi előretolt ékpár aktuális produkcióját hallanám, többnyire ők képesek ilyen és hasonló ötletekkel elkápráztatni a nagyérdeműt.

Szócska Miklósnak mától az MSZP soraiban a helye!
 

Lehet csökkenteni az állami újraelosztás mértékét - de csak úgy, ha erősödik az öngondoskodás. Előbbire egyre inkább rákényszerül, de az utóbbival egyelőre nagyon nem foglalkozik a kormány.

Az Európai Bizottság további megszorításokat látna indokoltnak, a Moody's sanszosnak látja az ország újabb leminősítését, mindemellett pedig egy konferenciát is tartottak szerdán arról, hogy mekkora legyen az állami újraelosztás mértéke Magyarországon. Mindezek kapcsán az alábbiak fogalmazódtak meg bennem.

Egyrészt az állami újraelosztás csökkentését nem az adóbevételek, hanem a kiadások csökkentésével érdemes kezdeni - már csak egyensúlyi megfontolásokból és a józan paraszti ész szabályai szerint is. Vagyis előbb lefaragok a kiadásokból, és amikor már nem csupán egyensúlyt, de többletet is mutat a büdzsé, akkor lehet csökkenteni az adókat. (Bár a kiadások lefaragása mellett az adók szinten tartása lehetővé tenné az államadósság természetes és fokozatos csökkentését is - például a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások einstandolása helyett.)

Másrészt az állami újraelosztás csökkentése mellett legalább ugyanolyan fontos lenne az újraelosztás átstrukturálása - tehát annak a végiggondolása, hogy az állam abból, ami van, mire és mennyit költsön. Mert az újraelosztás mértékénél nagyobb probléma az, hogy az állam jobbára feneketlen kútba, sőt: feneketlen kutak egész rendszerébe önti az adóforintokat.

Érdemes megnézni azt is, hogy arányaiban - vagyis a GDP százalékában - mire és mennyit költ az állam. Egészségügyre például nem csak az uniós átlagnál, de a velünk azonos fejlettségi szinten álló visegrádi országoknál is kevesebbet. Ezen a területen tehát nemhogy lefaragni kellene, hanem azt hiszem, még növelni is az állami ráfordításokat, különösen ha az a cél, hogy tömegesen térjenek vissza a munkaerőpiacra a ma még munkaképtelenek. És ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy a magyar GDP öt százaléka töredéke mondjuk a dán GDP öt százalékának, miközben a magyar és a dán kórházak az orvosi műszereket, a műtéti eszközöket meg a gyógyszereket ugyanarról a piacról, ugyanazokon az árakon szerzik be, akkor egyrészt érthető, hogy miért nem dán színvonalú a magyar egészségügyi ellátás, meg hogy miért annyi az orvosok fizetése, amennyi. Magyarán az egészségügyre talán többet is kellene költeni, meg persze hatékonyabban is. (Abba, hogy a borítékokban átadott milliárdokat hogyan lehetne az orvosok adómentes magánfinanszírozása helyett az egészségügy átfogó és átlátható finanszírozásába becsatornázni, most nem mennék bele, de tény: a paraszolvenciával együtt sokkal többet költ a magyar adófizető az egészségügyre, mint amennyi ott papíron megjelenik.)

Egy kicsit hasonló az oktatás helyzete is: oktatásra a GDP arányában nagyjából annyit költ Magyarország, mint a velünk hasonló fejlettségi szinten álló országok, meg mint az EU-átlag. Nem szabad elfelejteni persze, hogy a magyar GDP mennyivel alacsonyabb, mint az uniós átlag, tehát hogy effektíve és összességében, meg persze egy főre számítva is mennyivel kevesebb futja nálunk oktatásra. De hát ennyire futja. És erre a területre is hatékonyabban, sőt: talán többet is kellene költeni - persze nem feltétlenül a felaprózott intézményi szerkezetre, hanem valami jobb struktúrára.

És hogy mire költünk többet a GDP arányában, mint a velünk nagyjából egy cipőben járó országok, meg úgy egyébként az európai átlag? Államigazgatásra és szociális kiadásokra - munkanélküli-ellátásra, családtámogatásra, nyugdíjakra - arányaiban jóval többet fordít Magyarország, mint az európai államok. Tegyük gyorsan hozzá, hogy egy főre és vásárlóerő-paritáson számítva, vagyis azt is megnézve, hogy a kifizetett nyugdíjakból meg szociális segélyekből mennyire futja a boltok pénztáránál, messze nem ennyire jó vagy rossz a kép - már ahonnan nézzük persze -, ugyanakkor kétségtelen, hogy a teherbíró képességéhez képest e területekre viszonylag sokat költ az ország. Az államigazgatás kapcsán pedig nem a központi közigazgatásban dolgozókat kellene tovább nyúzni, hanem egészen egyszerűen számottevően csökkenteni kellene a polgármesteri hivatalok számát - de ez csak az én véleményem.

Az adatokat látva adódik persze, hogy milyen pofonegyszerű is a megoldás: jól meg kell vágni a szociális és a jóléti kiadásokat, és máris rendben lesz minden a költségvetéssel meg az államháztartással! Nagyjából ezt látni most a Fidesz programjában, a Széll Kálmán-tervben. Még véletlenül sem vitatnám azt, hogy e területekre - meg úgy általában állami kiadásokra - kevesebbet kellene költeni, csakhogy.

Csakhogy ahhoz, hogy az állami kiadások nagyobb szociális feszültségek nélkül érdemben csökkenthetők legyenek, ahhoz előbb rá kellene egy kicsit erősíteni az öngondoskodásra. Mert néhány kivételtől eltekintve az állami feladatok szinte minden területén szóba jöhet az öngondoskodás - vagyis a kisebb állami és a nagyobb állampolgári szerepvállalás. A rendvédelem és a honvédelem terén mondjuk éppen nem, de lehet csökkenteni a szociális kiadásokat meg a munkanélküli-ellátásokat, ha előtte tudatosítjuk a családokban, hogy tessenek félretenni, meg hogy legyen egy biztonsági tartalék a nehezebb időkre. (Ilyenkor nem a lakáshitelezést meg a fogyasztási hiteleket kellene felpörgetni ugye, hanem a megtakarításokat, ami meg a háztartások jelenlegi jövedelmi helyzete mellett megintcsak nem egyszerű, de mindenesetre valami személyes felelősség meg pénzügyi kultúra kellene hozzá - és ebben igenis van az államnak hosszú távú feladata.) Ugyanígy lehet csökkenteni akár az oktatásra fordított kiadásokat is, ha a családokat jó előre felkészítjük arra, hogy tessenek jó előre félretenni a gyermek egyetemi tanulmányaira, tessenek gondoskodni a továbbtanulásáról, mert az állam a jövőben kevesebbet ád. Sőt: hosszú távon lehet csökkenteni akár a nyugdíjakat is, ha világossá tesszük: az állam csak egy minimumot ad, és lehetőségéhez mérten mindenki gondoskodjon a nyugdíja egy részéről a következő huszonöt-harminc évben.

Ja, hogy a politikai közbeszéd nem erről szólt az elmúlt húsz - vagy inkább hatvan - évben? Hogy választást csak a mesebeli terülj-terülj asztalkámként működő állam ígéretével lehetett nyerni Magyarországon? Hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszer felszámolása homlokegyenest ellenkezik az öngondoskodás filozófiájával meg a kisebb állami újraelosztás céljaival? Hogy az elmúlt húsz évben - kevés kivétellel - minden politikus hazudott és hazudik az állam szerepéről? Hát igen.

Azt hiszem, az állami újraelosztás mértéke alapvetően világnézeti kérdés: a bal- és jobboldali, vagyis a szociáldemokrara és a konzervatív-liberális gazdaságpolitika kérdése, amelyről ideje lenne végre egyenesen beszélniük a politikusoknak. És azt is hiszem, hogy ideje lenne végre egy tisztességes nemzeti konzultációt lefolytatni arról, nem álkérdéseket és hülyén megfogalmazott válaszlehetőségeket tartalmazó kérdőíveken, hanem érdemi társadalmi párbeszéddel, hogy meddig érjen és milyen legyen az állam, és hogy hol kezdődjön az egyén felelősségvállalása.

De erről már annyit téptem a számat. Mindeddig hiába.
 

Érdekes és meghökkentő módszerrel módosította a Parlament a gázüzletágról és a villamos energiáról szóló törvényt. A módosítás módja egészen egyszerűen vicc, a legrosszabb fajtából.

Ha hiszik, ha nem, a Szijjártó Péter kétmillió forintot meghaladó fizetését négy hónap után végre rendező, nyúlfarknyi törvénymódosítás mellé csapták oda suttyomban, a zárószavazás előtt, egy 12 oldalas módosító indítványként a gázüzletágról, és a villamos energiáról szóló törvény átfogó módosítását, amely többek közt a villamos energia kötelező átvételi árát is szabályozni hivatott.

A törvénymódosítás tartalmi részébe most nem mennék bele, erről már írtam korábban. A törvénymódosítás elfogadásának jogtechnikai, eljárásrendi módjáról viszont az a klasszikus vicc jutott eszembe, amikor a skót szomszédja meghal, az özvegy pedig megkéri a skótot, hogy adjon fel egy gyászhirdetést a helyi lapban. A skót el is megy a kiadóhivatalba.
- Jónapot kívánok! Gyászhirdetést szeretnék feladni.
- Mi lenne a szöveg?
- Smith meghalt.
- De uram, öt szóig ingyenes.
- Akkor írja még hozzá, hogy a szomszédban kerékpár eladó!
 

...és ezt a háborút tessék nagyon komolyan venni!

Majd éppen Lázár János mondja meg, hogy miből álljon a McDonald's hamburgere! Még szerencse, hogy a Coca-Cola receptjét egyelőre nem akarja átíratni a kétharmaddal...

Azt hiszem, rájöttem! Csakis Lázár János lehet a miniszterelnök titokzatos bohócügyi államtitkára! Nem is lehet másként, miután vasárnap ő maga jelentette be, hogy egy törvényjavaslat formájában kiemelten foglalkozni kíván a McDonald's-szal, aminek meg a jellegzetes figurája véletlenül éppen egy bohóc...

Félreértés ne essék, szeretném leszögezni, hogy az alábbiakban még véletlenül sem a gyorsétteremláncok mellett emelnék szót, mert szerintem is egyen a gyerek inkább levest, másodikat és utána gyümölcsöt a hamburger helyett. Na de ahogyan Lázár polgártárs törvényben kívánja szabályozni a gyorséttermek kínálatát, az finoman szólva is érdekes. Majd éppen ő, meg a Fidesz-frakció mondja meg, hogy miből álljon a McDonald's hamburgere. Még szerencse, hogy a Coca-Cola receptjét egyelőre nem akarja átíratni a kétharmaddal. Mondom: egyelőre...

Mindenesetre a Lázár János által elmondottakból úgy tűnik, hogy a frakcióvezető legendás Audija nem túl gyakori vendége a McDrive-oknak meg a többi autós gyorsétteremnek. Mert akkor nyilván tudná, hogy a szendvicsek dobozain például részletesen feltüntetik a kalória- és tápértékadatokat. És akkor nyilván nem követelné annyira azt sem, hogy az ilyesféle gyorséttermek mellett legyen játszótér. Ott ugyanis többnyire van. Azt meg az elmúlt egy év abszurd kormányzati húzásai ellenére sem gondolhatja életszerűen a frakcióvezető úr, hogy a Burger King mellett az apuka odaszól az anyukának, hogy "szívem, rendelj már nekem két sajtburgert, sültkrumplival, majonézzel, közepes kólával, mindjárt megyek én is, csak előtte a Nemzeti Együttműködés jegyében nyomok itt a szomszédban tíz fekvőtámaszt..." De azt hiszem, azt sem gondolhatja komolyan, hogy bármelyik plazában vagy  egy-egy megyeszékhely sétálóutcájának gyorsétterme mellett sportpályát lehessen kialakítani...

Persze az alapkérdés az, hogy Lázár polgártárs fogalmai szerint mi is egészen pontosan a gyorsétterem. Csak a McDonald's, a Burger King és a hozzájuk hasonló nagyok számítanak annak, vagy ebbe a kategóriába tartozik a ceglédi vasútállomás hamburgerese, a Fáy utcai piac kínai kifőzdéje és a sarki gyrosos is? És ha nem, akkor vajon Lázár János szerint a McDonald's hamburgere vajon mennyivel egészségtelenebb, mint a ceglédi állomáson vagy a siófoki strandon kapható? Vagy a Pizza Hut étteremlánc pizzája ez esetben mivel rosszabb és egészségtelenebb, mint mondjuk a Nyugati aluljárójában kapható pizzaszelet? Vagy hogy úgy egyébként mitől egészségtelen a Subway-gyorséttermek zöldségekkel telepakolt szendvicse? Továbbmegyek: Lázár János szerint a boltokban megvásárolható, mélyfagyasztott sültkrumpli mennyivel jobb és egészségesebb, mint a gyorsétteremben kapható, csak azért, mert otthon sütik meg és otthon sózzák?

És tessék mondani: a McDonald's összességében mennyivel egészségtelenebb, mint a sarki hentesnél kapható, zsírtól csöpögő Ungarische sültkolbász? Jut eszembe: azt ott például csak állva lehet megenni, tehát akkor nyilván az is egyfajta gyorsétterem. És akkor Lázár polgártárs szerint sportpályát kellene építeni minden hentes mellé, csak hogy égjen a zsír?

Vagy az magyar hentes és magyar zsír? Az mehet? Csak a gazdasági szabadságharc jegyében ezúttal is a piszkos multikat akarja büntetni a kormány?

Azt hiszem, tényleg Lázár János lesz a miniszterelnök titokzatos bohócügyi államtitkára. Momentán ugyanis egy kicsit bohócot csinál magából.
 

Az Orbán-kormány nem pusztán kormány. A kormány a mi szakszervezetünk, Orbán Viktor pedig a mi harcos szakszervezeti vezetőnk. Ha Ő velünk, ugyan ki ellenünk?

Már-már hajlottam arra, hogy írok ma valami szépet a kormányról, és elnyomok a Fidesz prominenseinek a feje búbján egy-egy virtuális barackot a képviselői költségtérítések tervezett átalakítása okán - de a téma egy kicsit későbbre tolódik, attól tartok (meg különben is: hiszem, ha látom), két mai kormányzati el-, illetve beszólás ugyanis mindent vitt...

Az első meghökkentő mondat - a hírek szerint - magától a miniszterelnöktől származik, aki a Hivatásos Tűzoltók Független Szakszervezetének elnöke szerint nemes egyszerűséggel "dezertálónak" minősítette a tüntetéseken füstgyertyázó és tűzcsapokat kinyitó rendvédelmiseket. Ez azért komoly dolog, lássuk be!

Szeretném gyorsan leszögezni, hogy nekem sem nyerte el a tetszésemet a békésnek mondott rendvédelmis tüntetésen a tűzcsapok nyitogatása meg a Kossuth tér füstbe borítása - csupa olyasmi, amiért egy másik tüntetésen, mondjuk a pedagógusokén, a vasutasokén, a melegekén vagy éppen a melegellenesekén értelemszerűen előállítás, aztán meg minimálisan is egy vaskos szabálysértési bírság járna. Na de hogy dezertőröknek minősíteni a tüntetésen tűzcsapokat nyitogató tűzoltókat?!

A miniszterelnöktől persze eddig sem állt messze, hogy a független magyar bíróság ítéletének, sőt: az egész eljárásnak elébe menve ítélkezzen (bocsánat, Pelikán Virág elvtárs, ez már az ítélet...), na de ez a dezertálás... Ha valóban komolyan vesszük a miniszterelnök szavait - márpedig ugye kiét vennénk komolyan, ha nem az övét -, akkor ez a dezertálás, pláne háborús viszonyok között nagyon komoly dolog. Márpedig a miniszterelnök úrtól tudjuk, hogy itt háború van, és háborús viszonyok között a dezertálás ugyebár rögtönítélő bíróságot és rendszerint azonnal végrehajtandó halálbüntetést von maga után. Szóval a rendvédelmis szakszervezetisek helyében én nem mernék annyira pörögni ezen a nyugdíjdolgon, mert lassan a bőrükre mehet a játék...

A nap másik meghökkentő mondata a belügyminiszteré volt. Pintér Sándor a rendvédelmisekkel folytatott mai tárgyalást követő sajtótájékoztatón úgy fogalmazott: "közelebb jutottunk ismét egy-egy lépéssel ahhoz, hogy tudomásul vegyék a szakszervezetek azokat az elvárásokat, amelyeket mi szeretnénk érvényesíteni".

Katonás tárgyalástechnika, nem mondom! Egy kétoldalú tárgyalás, ahol a másik félnek egyetlen dolga van: tudomásul venni a kormány elvárásait, és kész. Na persze nem mintha illúzióim lettek volna a kormány egyeztetési szándékának komolyságát illetően. A jogalkotási törvény egyeztetési előírásait megkerülni hivatott képviselői indítványok és a mindenféle "konzultációnak" nevezett álkérdővek küldözgetése vagy éppen az Országos Érdekegyeztető Tanács negligálása miatt egy percig se gondoltam volna, hogy kormány bárkivel is érdemben egyeztetni szeretne bármiről. Na de ezt így, egy az egyben bejelenteni...

Tudom, az a baj, hogy az elmúlt hetek közvélemény-kutatási adatai miatt megfeledkeztem arról, hogy mit is jelent a kétharmad. Azt, hogy Orbán Viktor és kormánya egyszerre mindenkit képvisel, munkáltatókat és munkavállalókat egyaránt. Az Orbán-kormánynak köszönhetően mindenkinek minden jobb lett és jobb lesz, az Orbán-kormánynak hála mindenki, mindig jobban jár.

Az Orbán-kormány nem pusztán kormány. A kormány a mi szakszervezetünk. Orbán Viktor pedig a mi harcos szakszervezeti vezetőnk.

Ha Ő velünk, ugyan ki ellenünk?