Nem értem, miért tetszettek ilyen sokan fennakadni azon, hogy az Állami Számvevőszék elnöke és munkatársai a koronát is látni szeretnék az Alkotmányban, és hogy erre Domokos László hivatalosan javaslatot is tett. Ez a dolga!

Igazából én Simor András jegybankelnök és munkatársai helyében nagyon is szégyellném magam, amiért nem nekem jutott eszembe a dolog. Merthogy igenis helyénvaló, ha egy pénzügyekkel foglalkozó állami szervezet (miért is nem nemzeti, ha már úgyis minden nemzeti itt?) javaslatot tesz az ilyesmire.

Javaslom Domokos elnök úrnak, hogy jó pénzügyesként az Alkotmányba ne csak a koronát vetesse bele, hanem javasolja, hogy az alaptörvényünk preambulumában utaljanak a pengőre, a tallérra és az aranyforintra is. Továbbá nevesítsék még Aba Sámuel és Károly Róbert dénárját, I. Nagy Lajos obulusát, Bethlen Gábor ötdénáros garasát, II. Rákóczi Ferenc polturáját és Kossuth Lajos papír ötforintosát is!

Én nem értem, hogy mit parázik annyira az úgynevezett libsibolsi média holmi törvényi határidőkön a jövő évi költségvetés meg az adótörvények kapcsán. A szocik meg inkább ne is szóljanak, paráztak volna nyolc éven át. Méghogy október 15-ig kormány elé, meg november 20-ig elfogadott adótörvények, november 30-ra meg költségvetési sarokszámok... Naná!

Nem kell izgulni, több pofonegyszerű megoldás is létezik. A legegyszerűbb az, ha a Matolcsy-minisztérium ipari volumenű tökölése helyett Rogán Tóni meg Kósa Lajos nyújtják be a költségvetési törvényjavaslatot, az adótörvényekkel együtt. Tökös gyerekek ők, nem tökölnének vele sokat. Jobbról jó, balról kikalapáljuk. Így például megspórolható a tárcaközi egyeztetés, meg előzetesen közzé sem kell tenni semmit. A nemzeti együttműködés jegyében így legalább nem dumálhatna bele senki a Fidesz elképzeléseibe, hiszen őket úgyis a zemberek választották, és ők a zembereket képviselik, tehát minden, amit tesznek, a zemberek akaratából és egyetértésével, ráadásul a zemberekért van, vagyis úgy jó, ahogy.

De ha Matolcsy mágus vagy maga a Főnök szeretné ezeket a forradalmi dolgokat jegyezni, akkor sincs ok az aggodalomra. Egyrészt kétharmaddal például bármelyik hónap meghosszabbítható. Október tizennegyedike után például jöhetne tizennégy és egyharmadika, tizennégy és feledike, tizennégy és kétharmadika, tizennégy és háromnegyedike... És lám: négy-öt napot máris lehetett vele nyerni, pedig még csak olyan nagyon el se kellett aprózni a dolgokat. Vagy lehetne október most, kivéltelesen, a forradalmi ünnepi évre tekintettel például negyvenkét napos. Kétharmaddal bármi megoldható.

De tulajdonképpen még csak ennyire forradalmasdit se kell játszaniuk a fiúknak. Egyszerűen a jogszabályi határidőket kell kitolni egy kicsit. Ja, hogy holmi jogbiztonság miatt az adótörvényeket például a hatályba lépésük előtt negyvenöt nappal ki kell hirdetni? Hát eztán ezt majd lerövidítik tíz napra. Vagy ha nagyon megcsúsznának Matolcsyék a tervezéssel, hát megoldják az ügyet visszamenőleges hatállyal. Nem ez lenne az első eset erre sem.

Szóval, semmi para. Jut itt mindenre idő. Vagy ha nem, teremtenek rá. Éljen a Forradalom!
 

Attól nem lesz nemzeti a kormány, nem lesz nemzeti az együttműködés és nem lesz nemzeti a centrum, hogy Szijjártó Péter ezt harsogja, minden mondatában kétszer. Fület bántóan fals ez az egész, amolyan operettbe való műhazafiság.

Giccses, hiteltelen és ízléstelenül sok ez az így. Nem nemzeti, hanem nemzetieskedő. Egyszerűen hamis - nincs jobb szó erre. Mert nemzet és a haza fogalma, a nemzeti jelző nekem sokkal több és sokkalta mélyebb annál, mint hogy bárki is sekélyes és tartalmatlan politikai lózunggá alacsonyítsa. Vagy hogy bárki kisajátítsa.

A nemzet és a haza fogalmával nem lehet csak úgy dobálózni. E két szónak ugyanis súlya van. Mert míg Kossuth Lajos vagy Nagy Imre szólhatott a nemzet és a haza nevében, mert éppen felemelő és történelmi volt a pillanat, addig Szijjártó Péter ne harsogja nekem a nemzeti jelzőt és ne hivatkozzon a hazára. Egyszerűen nincs rá joga, hogy narancssárga politikai közhelyet faragjon e fogalmakból.

Hogyan is írta Márai, gyönyörű és zenélő szavakkal? "A haza nemcsak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is."

Meggyőződéssel mondom, barátaim: nem az a hazafi, aki pusztán díszletnek használja a magyar zászlót. És nem az a nemzeti, ha valaki szimplán paravánt csinál a lobogóból. Sőt.

Nem a nemzetiszín háttértől lesz valaki hazafi és komoly politikus. Sokkal inkább egyszerű politikai kufár az, aki a nemzeti lobogóból álló díszlettel próbálja bizonygatni hazafiságát. Sőt.

Nem csupán egyszerű vásári kufárkodás, de meggyőződésem szerint hazafiatlan cselekedet is melldöngetve amolyan bazári csiricsáré díszletté alacsonyítani a piros-fehér-zöld zászlót.

Azt a zászlót, ami igazán igazi nemzeti jelkép. Nem csak úgy nemzeti, mint a magát kétharmados nemzetinek harsogó kormány. A magyar zászló oly módon nemzeti, hogy annak idebent van valami különös szentsége és történelmi emelkedettsége. Háromharmadosan - vagy ha úgy tetszik: négyharmadosan - is nemzeti.

És ezt Szijjártó Péterrel szemben például nem kell folyton bizonygatnia.

Merthogy a zászló önmagában és önmagától az.

Máraival szólva ismét: "Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret. Gondolj erre, mikor hörögsz a dobogókon és melled vered."

Vasárnap este buli lesz, ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz - énekelte volt Szikora Róbert a mára klasszikussá érett, Nagy Feró-féle Hamlet-paródiájában. Valahogy így kommunikál a kormány az egykulcsos személyi jövedelemadó jövő évi bevezetését illetően.

A legmesszebbmenőkig igaza volt Varga Mihálynak, aki a nagyobbrészt az ország állapotáról szóló, egyebekben szóra sem érdemes csontvázjelentésében megállapította, hogy "a kiszámíthatatlanul változó adózási környezet valamint a magas adóterhelés rontja a potenciális növekedési lehetőséget", valamint hogy "a piaci szereplők tervezését kedvezőtlenül befolyásolták az évközben végrehajtott adóintézkedések, illetve a jogalkotói szándék rövid időn belül történő gyökeres változásai".

Meglapozott és helyénvaló a kritika. Az elmúlt évek olykor évközi adóváltozásainak az adótanácsadók és a könyvelők továbbképzéséből élő vállalkozásokon kívül szerintem senki sem örült.

Hanem azért a "jogalkotói szándéknak" a Varga Mihály által említett "rövid időn belül történő gyökeres változásai" kapcsán azért elgondolkodhatnának a Fidesz-kormány most már tendenciózusan egymásnak ellentmondóan nyilatkozó gazdaságpolitikusai - sőt, maga a miniszterelnök is.

Orbán Viktor viszonyának alakulása az egykulcsos személyi jövedelemadóhoz lassan változatosabb és fordulatosabb, mint a Jóban-Rosszban című kórházi szappanopera cselekményvezetése a halottnak hitt sorozatgyilkos, Iboly váratlan visszatérésével. Egy dolog állandó csak benne: a kiszámíthatatlanság. Már ott gyanakodnom kellett volna, amikor - még július végén - az egyik esti hírműsorban talányosan úgy fogalmazott: "januártól Magyarország átáll az egykulcsos személyi jövedelemadóra, hogy az átállás hány évet vesz igénybe, az egy másik kérdés".

De ez még mind semmi! Kármán András adóügyekért felelős államtitkár a Magyar Nemzetnek azt nyilatkozta, hogy csak 2013-ra lesz egykulcsos személyi jövedelemadó, addig ezt fokozatosan vezeti be a kormány. Márpedig ha valakinek, hát neki aztán pontosan tudnia kell, hogy mi a szitu az egykulcsossal. (Csak érdekességképpen: ebben az interjúban az adójóváírás szűkítéséről is beszélt az államtitkár, márpedig egy adókedvezmény szűkítése az egyéb feltételek változatlansága mellett adóemelést jelent...)

Ezt pontosította a kormányszóvivő gyorsan azzal, hogy az új adórendszer kialakítását már januártól megkezdik, de eddig is az volt a terv, hogy az csak 2013-ban fejeződik be.

Nem meglepő módon Nagy Anna pontosító megjegyzése sem volt sokáig érvényes. Hamar pontosították ugyanis. A gazdaságpolitikai nyilatkozatok fekete öves nemzetközi nagymestere, Szijjártó Péter és maga a mentalista mágus, Matolcsy György kerek-perec kijelentette, sőt: leszögezte, hogy márpedig január elsejétől csakazértis egykulcsos lesz.

Összegzésképpen nagyjából annyit lehet most már biztosan tudni az egykulcsos személyi jövedelemadóról, hogy ha lesz, lesz. Ha nem lesz, nem lesz. Vagy ha lesz, nem lesz, illetve ha nem lesz, lesz.

Vagy legalábbis valami ilyesmi...
 

Éppen ma harminc éve annak, hogy egy égi zenekarban, talán éppen a negyven éve halott Hendrix oldalán püfföli a bőröket minden idők egyik legnagyszerűbb dobosa, John Bonham. És éppen ma harminc éve annak, hogy nincs már Led Zeppelin.

Vannak divatok, meg mindenféle divathullámokban népszerűvé váló zenei stílusok. És persze van ezek közt is olyan, ami utóbb értéknek bizonyul. Amit évekkel később is jó meghallgatni.

De van egy egészen másik liga: az állandóságé. Ez Hendrix és a Led Zeppelin ligája.

Na igen, a maga sokszínűségével igazából semmilyen műfajba be nem sorolható Led Zeppelin... Mert részint hard rock ez persze, de nem úgy, mint ahogyan a Deep Purple vagy a Uriah Heep az. Részint meg autentikus amerikai blues és egy nagy adag ír népzene. Helyenként meg reagge vagy egészen egyszerűen tinglitangli - és ennek a négy zenésznek az előadásában mégis élvezhető és mégis hihetetlenül hiteles.

Persze az embernek tizenhat meg tizennyolc éves korában a Rock and Roll és a Communication Breakdown lüktetése jön be leginkább, esetleg a Lemon Song szemtelensége. A bluesok, a Since I've Been Loving You és a méltatlanul keveset játszott Tea for One, meg a borongós No Quarter vagy az In  My Time of Dying csak valahol harminc fölött kezdenek hatni. De akkor elemi erővel. És onnantól a sírig.

És a Stairway to Heaven igazi balladai magasságait és mélységeit is csak harminc fölött kezdi el érezni az ember. Akkor hallja meg a zenetörténet legelemibb erejű gitárszólójából azt, hogy az miért és mivel több, mitől sokkal több egy szépen megkomponált dallamnál.

És elég ránézni a U2-gitáros The Edge arcára az It Might Get Loud című filmben, amikor Jimmy Page az orra előtt belekezd a Whole Lotta Love riffjébe... Nem messze áll attól, hogy a megilletődöttségtől elsírja magát. Mert az a riff, abból a gitárból és abból a kézből történelem.

Valahogy érzi az ember, hogy valami különös kémia működött e négy muzsikusnál. Valami, ami több, mint barátság. Valami közös sors és szövetség, amitől egy évtizeden és stílusokon át is működött ez az egész.

Valami közös sors és szövetség, amitől John Bonham halála után már nem mehetett tovább.

Éppen ma harminc éve annak, hogy John Bonham elment, és éppen ma harminc éve annak, hogy nincs már a Led Zeppelin. De az a nyolc plusz egy nagylemez és az a hetvennyolc dal, az ugyanaz marad.

Azért annak, hogy az ember ágyba kényszerül egy enyhe influenzával, van egy nagy előnye: jut ideje megnézni a közszolgálati tévé reggeli műsorát, benne Obersovszky Péter performanszával. Basszus, ehhez képest a HírTV meg az EchoTV stábja korrekt, jóindulatú, balra nyitott és pártatlan cserkészcsapat...

A dolog ott kezdődik, hogy egy közszolgálati, tehát közpénzből működtetett médium ne legyen politikailag elfogult. A közszolgálatiság megkívánja, pontosabban megkívánná a politikai pártatlanságot. Bár egyre inkább rá kell jöjjek, hogy a pártatlanság fogalmát egyesek meglehetősen sajátosan értelmezik. Alig egy hete például kiegyensúlyozott és független műhelyként aposztrofálta az önkormányzati tulajdonú Debreceni Városi Televíziót a helyi Berlusconinak vélt Kósa Lajos. Pedig. És hogy nem szakadt rá. Persze ha kellő rugalmassággal értelmezzük a függetlenséget, lehetne például azt mondani, hogy a Fideszen kívül mindenki mástól független műhely, szerkesztési alapelveit tekintve pedig kiegyensúlyozottan és megbízhatóan hozza a balra üt, jobbra nyal formátumot.

Persze ha nem közpénzből működik egy sajtóorgánum - legyen szó akár a HírTV-ről, akár az EchóTV-ről, vagy a nyomtatott sajtóból a Népszaváról vagy a Magyar Hírlapról -, tőlem olyan politikai irányultságú is lehet, amilyen csak lenni akar, vagy amilyet a tulajdonosok elvárnak. Aztán a néző majd bölcsen dönt arról, hogy beveszi-e a gyomra, amit lát vagy olvas. Hogy úgy mondjam: a piac majd ítél. És ezen nem segít Szanyi Tiborék eszement és ízléstelen ötlete sem a párttagsággal közelező Népszava-előfizetésről.

Van egy dolog viszont, ami még a HírTV-n is zavar, a közszolgálatin meg egyenesen felháborít. Ez pedig az, ha a műsorvezető vagy a riporter megosztja a maga politikai véleményét a nézőkkel. A falra tudok mászni egy úgynevezett "fanyar iróniával fűszerezett" Péntek8-tól meg egy Bayer Zsoca-féle Mélymagyartól, és a gyomrom forog a Jegyes-Tóth-Obersovszky kettős reggeli performanszától is.

Egy műsorvezetőnek vagy egy riporternek műfajilag nem ez a dolga. A szerepe annyi lenne, hogy kérdezzen - aztán hogy kérdez vagy alákérdez, azt már tévéje válogatja. Közszolgálatin kérdezzen, magántulajdonú csatornán meg felőlem aztán alá is kérdezhet. Legfeljebb elkapcsol a jobb ízlésű néző. Na de hogy Obersovszky Péter egy-egy Fidesz-közeli interjú után, valami túljátszott és béna cinkossággal a kamerába mondogassa, csak hogy jól értsék a nézők, hogy ejnye már, tetszik látni, hogy hogyan hazudnak már megint a szocik...

Szóval, rá kellett jöjjek, hogy mégiscsak jobb, ha nem beteg az ember, és munkába menet Obersovszkyék helyett egy kis Led Zeppelint hallgathat reggelenként. Az például negyven év távlatában is megállja a helyét. Az M1 reggeli produkciója viszont már az elhangzása pillanatában megbukott.

Orbán Viktor szavai szerint tulajdonképpen teljesen felesleges bárkivel és bármiről is egyeztetni, hiszen a kétharmados kormány bárki és mindenki érdekeit képviseli, sőt: azonnal és nagyarányúan valóra is váltja... Basszus, most komolyan: a miniszterelnök néha legalább olyan szürreális tud lenni, mint Dévényi Tibi bácsi.

1., A kormány célja, hogy a törvények megalkotását társadalmi konzultációk sorozata előzze meg, és hogy hogy a civil szervezetek, érdekképviseletek, egyházak és egyéb tömörülések tapasztalatai, javaslatai az eddigieknél jobban integrálódjanak a jogalkotásba.

2., A kormány nagy ívben tesz a társadalmi egyeztetésre, merthogy ő maga a társadalom egészét képviseli, tehát pontosan tudja, hogy mi a jó a társadalomnak, éppen ezért felesleges bármiről is egyeztetni.

Kettő az elmúlt két nap kormányzati megnyilatkozásaiból. Ja, hogy a kettő tökéletesen ellentmond egymásnak? Igazán megszokhattuk már. Lassan kellene valami szótárféle a Fidesz-kommunikációhoz, olyan sok a kettős beszéd és a követhetetlen ellentmondás.

Tény, hogy az elmúlt hónapokban a Nemzeti Együttműködés Kormánya nagy ívben tett a szakmai és a társadalmi egyeztetés minden formájára - tulajdonképpen magára a nemzeti együttműködésre. A kormány és a miniszterek helyett "mezei" parlamenti képviselők nyújtottak be törvényjavaslatokat, így ugyanis nem kellett egyeztetni, sem a kormányon belül, a minisztériumok közt, sem pedig a szakmai szervezetekkel. Így nem kellett a tárcák között köröztetni az előterjesztést, és nem kell előzetesen kitenni a minisztériumok honlapjára sem a törvényjavaslatokat, nehogy egy szakmai szervezet esetleg a végén még értelmes módosító javaslatot tehessen. És meg is látszott mindez a jogalkotás minőségén...

Mindehhez képest felüdülést jelentett a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkárának, Rétvári Bencének a minapi nyilatkozata, amelyben az államtitkár - szögezzük le - rendkívül szimpatikus módon és kellő szakmai alázattal hitet tett a jogalkotáshoz kapcsolódó társadalmi és szakmai egyeztetés fontossága mellett. Már kezdtem azt hinni, hogy a Nemzeti Együttműködés meg a Nemzeti Konzultáció mégsem csak amolyan üres, de jól hangzó lózung.

Erre hétfőn a nagyfőnök természetesen kinyilatkoztatta mindennek az ellenkezőjét.

Az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén tulajdonképpen arról beszélt, hogy az Országos Érdekegyeztető Tanácsra mint olyanra semmi szükség, hiszen a kormány nem csak a kormányt, hanem a munkáltatókat és a munkavállalókat is képviseli, elvégre a kétharmadban ők is benne foglaltatnak.

Innentől kezdve pedig - továbbgondolva a dolgot - ha a kormány egyeztetni akar a munkáltatókkal és a munkavállalókkal az adótörvényekről, a minimálbérről vagy éppen a foglakoztatáspolitika eszközrendszeréről, a legegyszerűbb az, ha egyeztet önmagával.

Vagy méginkább ha nem is egyeztet, elvégre nincs miről, hiszen minden, amit tesz, a kétharmados forradalomnál fogva eredendően tökéletes összhangban van a munkavállalók és a munkáltatók véleményével. Meg mindenki máséval. Akkor meg miről beszélünk?

Orbán Viktor szavai szerint tulajdonképpen teljesen felesleges bárkivel és bármiről is egyeztetni, hiszen ő és kétharmados kormánya egyszerre bárki és mindenki érdekeit képviseli, sőt: azonnal és nagyarányúan valóra is vált mindent, amit a zemberek szeretnének... Basszus, most komolyan: a miniszterelnök néha legalább olyan szürreális tud lenni, mint Dévényi Tibi bácsi.

Apropó, szürrealitás... Nekem például a pápaság intézményében is a tévedhetetlenség a leginkább szürreális. Ennél már csak az a szürreálisabb, ha egy politikus vagy politikai párt tartja magát tévedhetetlennek. Sőt: ez utóbbi még veszélyes is.

Olyan rendszer volt már, amikor a kormányzó párt azt hitte magáról, hogy tudja, hogy mi a jó a zembereknek. A zembereknek meg az jutott, amiről a jó kormányzó párt azt hitte, hogy jó nekik. Az kényelmes élet volt: nem kellett például gondolkodni. Vagy legalábbis nem vették túl jó néven, ha valaki gondolkodni kezdett azon, hogy talán mégsem tudja egészen jól az emberek legszélesebb tömegeit képviselő párt, hogy mi is a jó a zembereknek.

Nem Mikola itt a Nemzet Doktora, hanem Orbán Viktor. Az ország pedig lassan olyan, mint egy nagy pszichiátriai Centrum, ahol a Főorvos Úr nap mint nap jön a pirulákkal, és mondja: "nyugodjon meg, mi tudjuk, mi a jó önnek, vegye csak be a gyógyszereit szépen, mi pedig majd mindent elintézünk..."

Azt hiszem, a debreceni focistadion ügye kezd lassan hasonlítani az euró bevezetéséhez. Azt például idestova tíz éve mindig öt év múlvára ígérik az illetékesek.

Persze, a DVSC - az elmúlt hat évből ötben bajnokcsapat, tavaly BL-, idén Európa Liga-szereplő - megérdemelné a stadiont, már amennyire ez érdem kérdése. Tényleg szar lehet a fontos hazai meccseket is idegenben játszani. Rossz ez a játékosoknak és rossz a szurkolóknak is.

De attól tartok, hogy ez nem lehet érdem kérdése. Pláne nem a profi futballban. A profi foci ugyanis üzlet - és ezt ha valahol, hát Debrecenben pontosan tudják. Egy új stadion felépítése pedig üzleti vállalkozás, amely megtérül, amelyből hasznot várnak és húznak a befektetők. Éppen ezért ha megérné beruházni, már évek óta lenne új stadionja a debrecenieknek.

Éppen ezért az, hogy nincs még új stadion, az nem a kormány hibája. Sem az előzőé, sem a mostanié. És akármit és akárhányszor ígér is Kósa Lajos, a baj az, hogy a kormánynak nem dolga, üzletileg meg egyszerűen nem éri meg egy magyar csapatnak több milliárdért stadiont építeni. Momentán még a bajnokcsapatnak sem.

A hivatalos adatok szerint a 2006/07. évi NB I-es bajnokság 240 mérkőzését 588 ezer 823 szurkoló tekintette meg a helyszínen, ami 2.453 átlagos nézőszámot jelent átlagosan. Hazai pályán a Debrecen vitte a prímet: a bajnokcsapat 15 mérkőzésének átlagos nézőszáma 7.033 fő volt. A Zalaegerszeg meccseit abban az évben átlagosan 4.033-an, a harmadik helyezett Diósgyőrét pedig 3.967-en látták. A Tárki felmérése is hasonló következtetésekre jutott az üresen kongó lelátókról. A helyzet pedig azóta csak tovább romlik, a nézőszámok tovább csökkennek, a Debrecené például tavaly már az ötezret se érte el...

A portugál foci a szívem csücske, de tényleg. A legjobbak közé tartozik Európában. És mégis: Dél-Portugáliában, Algarve-ban van egy gyönyörű, 30 ezres stadion, a 2004-es EB-re építették. A baj az, hogy Algarve régiónak momentán portugál első osztályú csapata sincs, így a stadion egy helyi másodosztályú meg egy harmadosztályú csapat hazai meccseinek ad otthont. Siralmasan nézhet ki akár csak néhány ezer néző is egy 30 ezres stadionban. A fenntartás költségeiről már nem is szólva.

Apropó, fenntarthatóság... Abból nem él meg egy 30 ezres stadion - de még egy 15-20 ezres sem -, ha kéthetente átlagosan 2.453 lelkes szurkoló eltölt ott két-három órát. Abból a rezsire se futná, nem hogy a milliárdos beruházás megtérülésére. Ennél többre van szükség: attrakcióra. Meg lehet nézni egy stadiontúrát a Stamford Bridge-en. Ott például naponta többször jó pénzért csoportosan végigvezetik a látogatókat, és az ember nem csak az öltözőkbe jut be, ahol megnézheti Lampard, Drogba, Terry vagy Malouda szekrényét, de beülhet a kispadon Ancelotti mester székébe is... Meg persze fotózkodhat az FA-kupa és a Premier League-serleg társaságában. Igaz, ehhez képest ugyan mi jutna egy magyar drukkernek... Ahhoz azért előbb focizni kellene.

Én sajnálom Dombi Tibit - de attól tartok, hogy reálisan látja a helyzetet. Ő már nem játszik a Loki új stadionjában. De ha szerencséje van, még lehet, hogy róla nevezik el.

Amikor avatják. Úgy ötven év múlva.
 

Éppen ma 40 éve annak, hogy Jimi Hendrixet egy szomorú, londoni reggelen fellépni hívták az égi színpadokra. És egészen biztos vagyok benne, hogy a jóisten azóta nem bírja abbahagyni a léggitározást.

Hallgatom a monterey-i koncertet, az 1967. júniusi fellépést, alig több mint 42 perc az egész. Háromnegyed órányi rocktörténelem.

Ahogy belekezd a Killing Floor-ba, és az egész zakatol, az expresszvonat-sebbesség ellenére is olyan megbízhatóan és pontosan, és időnként mint a mozdonyból a gőz, kitör a gitár, ahogyan eltolja a húrt, felfelé a ki tudja hanyadik bund mentén, a balkezes, virágmintás, fehér Fender Stratocasteren - azaz mit is beszélek, rendes jobbkezes gitár volt az, csak fordítva húrozva.

...aztán jön a Foxey Lady a maga körbe-körbe ritmusával, az önnönmagába visszatérő dallammal vagy ritmussal vagy nem s tudom én, mivel, de olyan körkörös az egész, de nem ringat, annál erőteljesebb, sokkal inkább olyan, mint a körhinta.

...és közben önkéntelenül is arra gondol az ember, hogy ekkoriban már javában pengetett Jimmy Page és Blackmore is, a Creamben nyomta a szólóit Clapton, és szó szerint nyűtte a gitárokat Pete Towshend a The Who-ban. De egyikük sem tudta ezt. Egyikük se volt képes ilyen sűrű hangokat és ilyen sűrű érzéseket előcsalni a gitából. Mert ez más liga volt. Voltak és vannak persze zseniális gitárosok, meg van Hendrix. És ez két külön világ.

Közben már a Rock Me Baby zakatol megint, és sorra a balladák jönnek, Bob Dylantől a Like a Rolling Stone, amit így persze még a Rolling Stones se tudott, az ezerszer hallott de megunhatatlan Hey Joe, meg a The Wind Cries Mary, azzal az elképesztően költői hangulatával, egy bronz gesztenyefákkal teli, esőáztatta őszi parkot érez az ember e zenében, és a kandeláberek sárga fényét.

"Valami volt abban a kibaszott gitárban" - mondta állítólag Hendrix, miután egészen egyszerűen felgyújtotta és rommá törte a virágmintás Stratocastert. És igen, valaminek, valakinek kellett lennie abban a kibaszott gitárban, mert olyan valószerűtlen az egész, hogy jön egy fickó, egy seattle-i srác egy rövid londoni kitérővel, és egy egy szál gitárral olyat tud, mint előtte és utána senki más.

„Felraktam egy Hendrix-lemezt, mire a fiam megkérdezte: Apa ki ez? Én meg azt válaszoltam: fiam, ez az Isten!" Ezt a Led Zeppelin legendás énekese, Robert Plant mesélte egyszer. És ehhez nincs is mit hozzátenni.

Éppen ma 40 éve annak, hogy Jimi Hendrixet egy szomorú, londoni reggelen fellépni hívták az égi színpadokra. És egészen biztos vagyok benne, hogy a jóisten a szférák új zenéjét hallva azóta, kerek negyven éve nem bírja abbahagyni a léggitározást.
 

Egy eltévedt levelet hozott a posta. A feladója Orbán Viktor miniszterelnök, a címzett pedig... Nos, a címzett a Tisztelt Nyugdíjas. A levél tartalmát ezúton nem elemezném - talán megteszik helyettem is kellő alapossággal mások, meg különben is, a másnak szóló levelet nem illik felbontani -, és most abba sem mennék bele, hogy ha a miniszterelnök írja alá a levelet, akkor ne a pártja fizesse, ha meg a párt fizeti, akkor ne a miniszterelnök, hanem a pártelnök legyen az aláíró. Ehhez egy csöpp etikai érzék kellene, annak meg a magyar politikum úgy en bloc szűkében van. De ezt most inkább ne részletezzük.

Hanem annyit azért óvatosan megjegyeznék, hogy nem vagyok tisztelt nyugdíjas. Meg mondjuk tiszteletlen nyugdíjas sem. Valahol a félúton talán egy kicsit túl járhatok éppen a születés és a nyugdíjaslét között - bár amilyen nyugdíjkorhatár-kilátások vannak mostanság, lehet, hogy hamarosan az is kiderül, hogy mégiscsak egy kicsit még innen.

Hirtelen el is gondolkodtam, hogy talán homokszem kerülhetett a Kubatov-gépezetbe, vagy esetleg mégiscsak igaz, hogy nincsenek mindenféle listák. Vagyis hogy tulajdonképpen a fiúknak fogalmuk sincs róla, hogy konkrétan és személy szerint ki vagyok én. Maradjon köztünk: ettől azért meg is nyugodtam kissé.

Aztán az is átfutott a fejemen, hogy a címzés mégiscsak jó, és a Fidesz bizonyára már a 2042-es kampány anyagait küldözgeti, és hogy tulajdonképpen hosszú távra terveznek, mert tudják, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének hála a Fidesz meg az ország élén, és a Nemzeti Centrum Szívében még akkor is az örökifjú Orbán Viktor miniszterelnök úr áll majd...

De a viccet félretéve, értem én, hogy a terjesztésben legalábbis jóval olcsóbb a címzetlen DM, mint a névre szóló, meg hogy egyszerűbb és gyorsabb megszórni a lépcsőházakban a postaládákat az ilyesmivel. Sőt: az ügyesen kitalált címzetlen levéllel is tökéletesen célt lehet érni. A baj csak akkor van, ha a levél már a csomagolásnál megbukik. Vagy - de hülyén hangzik ez - a címzetlen DM a címzésnél. A lépcsőházunkban konkrétan 60 lakásból 45-ben legalább. És ha ez az arány stimmel, akkor az 1,7 millió megcélzott nyugdíjas háztartásból nem sokhoz jutnak el Orbán Viktor sorai...

Mivel a feladó címzése hiányos volt (se Kossuth tér, se Miniszterelnöki Hivatal, se semmi), ezért címzett ismeretlen jelzéssel nem küldhettem vissza a feladónak. Maradjunk annyiban hát, hogy ad acta tettem.

Azt keddenként reggel elviszik.

A Led Zeppelin egyik legelső slágere jutott eszembe, a parlament gazdasági bizottságának üléséről szóló sajtóbeszámolókat olvasva. A jelek szerint ugyanis a Fidesz most momentán saját magával nem ért egyet a Gyurcsány-, majd a Bajnai-kormány 2009-es költségvetésének zárszámadása kapcsán.

Persze nyilatkozott már korábban óvatos elismeréssel a Bajnai-kormány teljesítményéről Orbán Viktor is, igaz, csak külföldön. Na de hogy idehaza a Fidesz-kétharmad most törvénybe is iktassa mindezt?

You shook me - gondolhatták megintcsak a Led Zeppelinnel szólva a Fidesz képviselői, amikor szembesültek a 2009-es költségvetés zárszámadásáról szóló törvényjavaslat szöveges indoklásával, amelyben a saját kormányuk saját nemzetgazdasági minisztere szól többnyire óvatos helyesléssel a Gyurcsány-Bajnai éra közös költségvetéséről és a válságlezelő intézkedésekről. Nemhiába érezhették magukat Rogán Tóniék Dazed and Confused - hogy folytassuk tovább e rocktörténeti párhuzamot -, hiszen eleddig, a Szavazófülkés Forradalom Celebration Day-e előtt és óta egyaránt a hivatalos Fidesz-kánon szerint az a büdzsé a hazugságok költségvetése volt. Az ördögtől való, vagy legalábbis valami ilyesmi. Mindenesetre olyan, amiért a Gyurcsány-Bajnai kettősre a Fidesz B-közép szerint minimum Gallows Pole várt volna - még mindig a Led Zeppelinnél maradva.

Erre most törvénybe foglalni egy óvatos Thank you-t... Hát, ez mégiscsak furcsa. Mert ki hinné, hogy a Fidesz-kabinet olyasféle megállapításokat tesz - hangsúlyozom: törvényjavaslatban! -, hogy az előző kormány jelentős lépéseket tett a gazdasági és a pénzügyi rendszerek stabilizálása érdekében, meg hogy az államháztartás finanszírozása, a forint árfolyamának stabilizálása, illetve a pénzügyi rendszer működése is csak az IMF hiteleivel volt biztosítható. Sőt: a törvényjavaslat szöveges indoklásában Matolcsyék még olyan megállapításokra is ragadtatják magukat, miszerint az előző kormánynak a válság miatt kialakult szűk mozgástérben gazdaságélénkítésre már nem volt lehetősége, meg hogy annak pedig, hogy Bajnaiék többször is a költségvetés számainak módosítására kényszerültek, elsősorban az volt az oka, hogy 2008 végén még nehéz volt pontosan előjelezni a válság mélységét, így a kormánynak folyamatosan alkalmazkodnia kellett a változó nemzetközi környezethez. Nem trükközés tehát, ahogyan ma Cséfalvay államtitkár magyarázza, hanem a változó nemzetközi környezet. Tehát a Fidesz most törvényben rögzítené, hogy a Bajnai-kormány az egyetlen lehetséges utat választotta, merthogy nem tehetett mást.

Persze lehet, hogy az egészet duplagondol hozzáállással és újbeszélül kell vizsgálni. Mert lehet, hogy egészen egyszerűen csak annyiról van szó, hogy egy hányszor, de hányszor (és még How Many More Times - megintcsak Zeppelinül) hazugnak és valótlannak bélyegzett költségvetéshez hazug és valótlan zárszámadás dukál. Viszont ez annyit jelent, hogy az új kormány most hazudik, amikor elismeri az előző kormány teljesítményét - ami meg ugye teljességgel kizárt.

Viszont ha most a Fidesz-kormány zárszámadási törvényjavaslata mégsem hazudik és valós megállapításokat tartalmaz a 2009. évi költségvetés kapcsán, akkor viszont a Fidesz egészen eddig nem mondott igazat...

Persze lehet, hogy csak egy nagy kormányzati kommunikációs baki az egész, és ezért az elhibázott zárszámadásért Matolcsy mester annyit mond majd: Nobody's Fault But Mine, és elviszi érte a balhét. A Zeppelinnel szólva: Your Time Is Gonna Come.

Ezzel együtt vagy mindezek ellenére sem tudtam viszont megfejteni Rogán Antal elgondolkodtató szavait: "attól még nem értünk egyet azzal, ami 2009-ben történt, mert megcsináljuk annak a reális beszámolóját”.

Azt hiszem, hogy ebből a Fidesz még újbeszél és duplagondol megfogalmazásban sem jön ki jól...

- Hát te miért sírsz? - kérdezi a felvágottas pult előtt sírdogáló kisfiút a hentes.
- Nem tudom, hogy mit mondott az anyukám: azt, hogy Gyula, menj le a boltba és hozz egy szál csabait, vagy hogy Csaba, menj le a boltba, és hozz egy szál gyulait.
- Hát ezen könnyen segíthetünk! Hogy hívnak?
- Pistike.

Na, ez az idétlen vicc jutott eszembe a Fidesz kampánynyitó nagyrendezvénye kapcsán, amikor is Pálffy István (Pistike) felkonferálásában a Gyula (a békéscsabai polgármester) méltatta a csabait (a kolbászt).

Túllépve persze a kora kőkori viccen, azért országimázs szempontjából is igencsak elgondolkodtató volt a Fidesz-gyűlés.

Szörnyű, hogy milyen közhelyesen vagyunk csak képes gondolkodni e téren. Mert szerintem igenis elszomorító, hogy a nyíregyházi polgármesterjelölt egyszerűen a szabolcsi almával azonosítja Krúdy városát (akkor már miért nem a jóféle szabolcsi almapálinkával vagy szatmári szilvapálinkával, az egyrészt forradalmi lett volna, másrészt meg legalább passzol a csabai kolbászhoz...), Szekszárdról meg valami oknál fogva ugye kényszeresen csak a vörösbor juthat az ember eszébe. De ha továbbtekintünk a kormányzó párt kampánynyitó rendezvényén: vajon mi az ördögért kellett például pulikutyát adni az úszó EB érmeseinek? Mi köze a pulikutyának a vízhez? Akkor már lehetett volna egy csomag Ungarische pirospaprika is, azt például legalább lehet vízbe tenni, néhány szelet ponty mellé, ha már annyira magyarkodni akarunk.

Szóval valami nagyon nem jó itt országimázsilag. Mert az odáig rendben van, hogy egy-egy település vagy térség büszke a hagyományaira vagy az értékeire, meg hogy meg szeretné mutatni azokat. Igen, ez kell, erre szükség is van. Csak ez az egész mára olyan magyarkodóan közhelyessé és hozzá szörnyen giccsessé is lett. Pedig nem igaz, hogy Magyarország csak a paprika-gulash-kolbász pusztai hármasát jelenti - és nem hiszem, hogy nekünk feltétlenül ezt a képet kellene erősítenünk.

Pláne nem belföldi fogyasztásra.

Sokat gondolkoztam azon, hogy megér-e egy posztot a Varga Mihály-féle csontvázfeltáró bizottság minap nyilvánosságra hozott jelentése. Maradjon köztünk: nem.

Igazából az egész anyag célját és értelmét nem látom. A 64 oldalas dokumentum túlnyomó része egy tisztességesen megírt dolgozat a magyar gazdaság és társadalom állapotáról - házi dolgozatnak például közgáz második évfolyamon egészen elmegy. Magvas, komoly és átfogó, ráadásul alapvetően tisztességesen megfogalmazott megállapításokat mond KSH-, OECD- és Eurostat-adatokkal alátámasztva például a magyar adórendszer problémáiról, a kedvezőtlen demográciai trendekről, a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságáról, a társadalom általános egészségi állapotáról, a munkaerő-piaci feszültségekről, az oktatási rendszer problémáiról - csak az a baj, hogy mindebben nincs az égadta egy világon semmi új. Mindezt már elmondta százszor a kamara, vagy éppen legutóbb a Magyar Európai Üzleti Tanács. Sőt: a tényfeltáró bizottság megállapításainak jó részét már az Új Magyarország Fejlesztési Terv helyzetértékelő része is tartalmazta - pedig az a Gyurcsány-kormány idején készült...

Apropó, Gyurcsány! Az anyag kettősségét jelzi, hogy meglepő módon a Gyurcsány szó egyszer sem szerepel a dokumentumban, a Bajnai és a szocialista kifejezések pedig csak egy, illete két alkalommal, ráadásul azok is csak a függelékben. Ha már ez a rettegett csontvázjelentés, akkor ezt nem is értem...

Apropó, függelék! Na, abban vannak felsorolva az úgynevezett "zaftos ügyek". Ezek részletes vizsgálatát ezúttal meghagynám Dr. Csontra és törvényszéki szakértőként dolgozó, antropológus kollégáira, és annyit jegyeznék csak meg, hogy egynémely tétel felsorolása alapjaiban teszi komolytalanná a lista egészét. Mindenesetre a magam részéről elsősorban azt nem értem, hogy ennek a nyilvánvalóan politikai célú felsorolásnak mi köze van az ország állapotáról szóló, átfogó jelentéshez?

Mert nekem valahogyan nagyon nincs egy súlycsoportban az, hogy Szekeres Imre honvédelmi miniszter az adófizetők pénzén használhatott egy VW Phaeton személygépkocsit és egy VW Touareg terepjárót, azzal, hogy rossz a lakosság egészségi állapota, és európai összehasonlításban rendkívül rövid a várható élettartama, meg hogy kritikusan alacsony az aktivitási ráta. Vagy nem értem például, hogy hogy mi köze van annak, hogy a Bajnai-kormány 9,95 millió forintért (államháztartási összefüggéseiben mekkora bazinagy csontváz!) alakítatta mp3-as formátumúvá az elmúlt húsz év kormányüléseinek hangfelvételeit, ahhoz, hogy Magyarországon lett a második legmagasabb az átlagbérre rakodó közteher nagysága az OECD-országok között...

Az a baj, hogy az egyébként viszonylag alapos, bár sok újdonságot nem mondó gazdasági-társadalmi helyzetelemzést teljességgel hitelteleníti az úgynevezett "zaftos ügyeket" mindenféle összefüggés és logika nélkül felsoroló melléklet, az úgynevezett "zaftos ügyeket" tartalmazó mellékletet pedig politikailag teljes egészében hatástalanítja az előtte található, 54 oldalnyi komoly gazdasági elemzés. Igazából az anyag egyik felét olvasva nem érti az ember, hogy mi szükség a másikra - és fordítva. Az egészet meg ráadásul önmagában hitelteleníti az a tény, hogy csontvázak ide vagy oda, de mégiscsak különösebb megerőltetés nélkül tartható a 3,8 százalékos hiány...

Alapvetően kedvelem Varga Mihályt, de tényleg. Egyike a kevés komolyan vehető arcnak a Fidesz környékén. De már így is több karaktert fordítottam a jelentésére, mint amennyit érdemelne. Merthogy a csontvázjelentés így, egyben tulajdonképpen szóra sem érdemes.

Matolcsy Györgytől megtudtuk, hogy elindult az ősz, és hogy felszállt a köd. Másra ugyanis nagyon nem volt jó a ma délutáni rendkívüli sajtótájékoztatója. Legfeljebb arra, hogy a nemzetgazdasági miniszter nagy nyilvánosság előtt csinált komplett hülyét magából.

Olyan fontos és az újdonság erejével ható mondatok hangzottak el, mint hogy a néppárti pénzügyminiszterek reggelije befolyásos társaság, valamint hogy az ECOFIN fontos és komoly intézmény, komoly emberekkel. Meg hogy természetesen mindkettőnek tagja Matolcsy György, aki ilyeténképpen természetesen nagyon komoly és nagyon fontos ember. Megtudtuk azt is, hogy az amerikai második válság hulláma egy szöcskeugrással átugorhat hozzánk.

Megtudtuk azt is, hogy Matolcsy György nagyon határozottan támogatta Jean-Claude Trichet urat, az Európai Központi Bank elnökét és azt az uniós elképzelést, hogy az EU a legszigorúbban szankcionálja azokat az országokat, akik nem teljesítik a vállalt hiánycélt. Meg hogy nagyon fontosnak tartja, hogy a nulla hiány irányába menjen el az EU, sőt: a jó években a szufficit legyen a cél.

Jé, eddig egészen másról beszélt... De hát ugye Groucho Marx amerikai komikus klasszikussá érett mondása szerint "Ezek az elveim. Ha nem felelnek meg, vannak még másikak is".

Miután a brit és a német bankadót már alaposan kivesézte - közben a brókerek ideges ujjai az "elad" gombon remegtek -, jött a kellően hatásos bejelentés. Eszerint a tegnapi nappal eldőlt, hogy Magyarország képes tartani a 3,8%-os 2010-es deficitszintet. Az első nyolchavi adatok szerint ugyan 210 milliárddal nagyobb a hiány a tervezettnél, de mégis tartható, mert ebből 200 milliárdot behoz a bankadó, 10 milliárddal meg csak elbánik valahogy a kormány.

Váóóóó! Ez ám az újdonság! Mintha nem tudtuk volna, hogy 200 milliárd a bankadó...

Aztán megtudtuk azt is - nagy bejelentés vol. 2. -, hogy Magyarország 2011-re vállalja a 3 százalék alatti deficitszintet, és hogy erről gazdaságtörténeti jelentőségű döntést hozott ma a kormány. Gaz-da-ság-tör-té-ne-tit!

Váóóóó! Ez ám az újdonság! Kár, hogy erről még egy előző kormány döntött és vállalt rá nemzetközi kötelezettséget...

És hogy mindezt hogyan? Nos, kell hozzá jövőre is 200 milliárdos bankadó (erősen kétséges), nagyjából 2,5-3%-os gazdasági növekedés (még kétségesebb, ráadásul nagyrészt nem rajtunk áll), a kiadási oldalon pedig következetesen és keményen és radikálisan végre kell hajtani az olcsóbb állam, olcsóbb közigazgatás reformját (azt persze nem tudni, hogy ez miből áll majd). Emellett pedig az állami vállalatok rendbetétele hozza majd a kiadási oldal tehermentesítését (mondjuk én azt hittem, hogy ez utóbbi jövőre inkább csak viszi a pénzt... hacsak persze nem a MÁV, a BKV és a MALÉV teljes bezárását érti ezalatt a Mágus).

Szóval, ma sem lettünk okosabbak. Legfeljebb a brókerek lettek egy fokkal idegesebbek. De azt már legalább tudják, hogy bár Matolcsy György olykor összefüggéstelenül és össze-vissza beszél, de mégiscsak fontos ember, mert komoly és fontos társaságba jár. Meg hogy a köd felszállt és elindult az ősz.

Én tökre megértő vagyok, de tényleg. Megértem, hogy ilyen a nemzetközi hangulat, hogy alapvetően az eurót nem szeretik a népek - mármint a kizsákmányoló és nemzetünket rabigába döntő nemzetközi tőkét szolgáló brókernépség -, meg hogy a hangulatromlás következtében a befektetők ismét a biztonságos menedéknek tekinthető devizák felé fordultak. Értem én, hogy relatíve szárnyal a svájci gazdaság, és hogy nem közvetlenül szivat minket a svájci frank árfolyama, hanem csak áttételesen, az euróval szemben erősödik ennyire, és hogy nincs az a Matolcsy György, sőt: nincs az az Orbán Viktor, akinek érdemi befolyása lenne a frank-euró-keresztárfolyam alakulására. (Bár ahogyan Kósa Lajos megmozgatta a New York-i tőzsdét, talán még ez sem elképzelhetetlen...)

Csak azt nem értem, hogy akkor a forint miért nem ilyen megbízható és biztonságos deviza.

Vagyis értem, csak elfogadni nem tudom.

Értem én, hogy azért nem az, mert nincs látható gazdaságpolitika. Már ha láthatatlan van egyáltalán. Értem én, hogy azért, mert nem látszanak még a jövő évi költségvetés számai. Értem én, hogy azért, mert az IMF-tárgyalások körüli huzavona, a tárgyalások folytatásának a lebegtetése, meg ez az egész agyament szabadságharcosdi igencsak elbizonytalanítja a befektetőket.

Értem én hogy azért nem biztonságos és menedéket adó deviza a forint, mert hónapok óta a semmitmondás megy, hogy a kormány még mindig nem állt elő semmilyen épkézláb és következetes programmal, mert nincs euró-céldátum, és mert a semmitmondás közepette is képesek hülyeségeket beszélni egyes fideszes vezetők.
Értem én mindezt, csak nem tudom elfogadni.

Mert igenis a magyar kormányon, a kormány gazdaságpolitikájának a hitelességén múlik, hogy a forint megbízható deviza legyen. És nem gyurcsányozni kellene végre, az árfolyamokon is látszó hitelességi probléma ugyanis a jelenlegi kormánnyal szemben van. Nem az elmúlt évek gazdaságpolitikájának a hiteltelenségével és böszmeségével van bajuk a befektetőknek - hol van már a tavalyi hó -, hanem a jelenlegi kormánynak nem tudnak hinni. A jelenlegi kormányról nem tudják, hogy mégis mihez akar kezdeni a gazdasággal.

És értem én azt is, hogy a politika már csak ilyen, és hogy az önkormányzati választásokig itt nem lesz se világos beszéd, se gazdaságpolitikai irány. Csak óvatosan szólnék, hogy azért a svájci frank árfolyamát könnyebb lenne és talán hamarabb is lehetne 210 forintról 200 alá tornászni, mint 230-ról...

Már ha egyáltalán.
 

*   *   *

Ápdéjt! Délután fél 4-től - váratlan húzásként - Matolcsy György egy kormányszóvivői tájékoztató keretében beszámol a 2010-2011-es költségvetésről. Előre félek. Kötve hiszem ugyanis, hogy Matolcsy György három héttel az önkormányzati választások előtt komoly megszorításokat jelentene be. Ha viszont nem erről beszél, illetve - Orbán Viktor tegnapi beszédéhez hasonlóan - nem mond semmi kézzelfoghatót, az csak olaj lesz a tűzre a forintárfolyam alakulásában. Mindenesetre a kormányzat gazdaságpolitikai kommunikációjának teljes káoszát jelzi, hogy a ma délután eredendően Varga Mihály csontvázazásáról szólt volna, de végül egy vaskos csontvázazás helyett ma ő is inkább csak a piacokat nyugtatta.

Mégsem lesz egykulcsos adórendszer - derült ki Orbán Viktor hétvégi, kötcsei megnyilatkozásaiból. Khmmm. Végre értelmes és világos beszéd, tényleg csak támogatni tudom. De hogy egyenes-e, arra az előzmények fényében azért nehezen mernék fogadni.

De lássuk sorban, hogy miként változott a Fidesz elnökének véleménye az egykulcsos adóval kapcsolatban.

Orbán Viktor, Kiskőrős, 2005. szeptember 30.: "Az, hogy legyen egy egykulcsos adórendszer, ezt a magyar emberek gyomra nem veszi be."

Orbán Viktor, Budapest, 2005. október: "Az egykulcsos jövedelemadó-rendszert személy szerint nem tudom vállalni és nem is támogatom."

Orbán Viktor, Parlament, 2010. június 8.: "A második, a kettes számú intézkedés, hogy vezessük be az egykulcsos családi jövedelemadót..."

Orbán Viktor, Az Este, 2010. július 27.: "Januártól átállunk az egykulcsos adórendszerre, ez egy családokat támogató egykulcsos adórendszer lesz minden idők legalacsonyabb adókulcsával, amitől az várható, hogy a magyar gazdaságot Közép-Európa legversenyképesebb gazdaságává teszi."

Orbán Viktor, Kötcse, 2010. szeptember 4.: "Nem egykulcsos adót, hanem minden idők legalacsonyabb adókulcsát vezetjük be."

A klasszikust idézve: és akkor ezt itt most hogy? Mindenesetre a híreket tekintve néhányan lassan elkezdhetnek bőszen őszödözni...
 

Nem hiszem el, hogy nem röhögték ki a háta mögött Matolcsy Györgyöt a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetségének tagjai, amikor azt vízionálta nekik, hogy Magyarország 2030-ra túlszárnyalja az EU átlagos gazdasági fejlettségét, fogyasztási szintjét és életminőségét. Vagy ha nem röhögtek, hát csak azért nem, mert amit Matolcsy produkált a választások óta, attól inkább sírhatnékjuk van.

Vadvirágos jókedvem mondjuk nekem sincs a kabinet eddigi produkcióját látva, de azon azért hangosan felröhögtem, amikor a költői kérdésre, hogy és mégis mivel kívánja mindezt elérni a kabinet, a nemzetgazdasági miniszter a legnagyobb nyugalommal kijelentette, hogy természetesen pozitív fordulatot vesz a gazdasági felzárkózás, elindul a társadalmi felemelkedés és középosztályosodás.

Hát persze, mentalistáénál így megy ez. "Gasztasak, mukoggy!" És már működik is.

Azt már egy ideje tudjuk, hogy Gyurit nem zavarják a számok. Na de ennyire?

Az elmúlt 8 évben, vagyis 2002 óta az egy főre jutó GDP-ben folyamatosan az uniós átlag 62 és 64 százalék körül járunk, s ez a mutató az Eurostat adatai szerint 2009-ben 63 százalék volt. Idén a gazdasági visszaesés miatt valószínűleg ennél kevesebb, de egye fene, induljunk ki ebből. Ha Magyarország mostantól kezdve folyamatosan az uniós gazdasági növekedés kétszeresét produkálja (persze momentán hol vagyunk mi ettől?!), és mondjuk 2 százalékos uniós növekedés mellett a következő negyed században folyamatosan 4 százalékkal hasít, akkor 2033-ra érnénk el az uniós átlagot, legalábbis a leggyakrabban használt fejlettségi mutató, az egy főre jutó GDP tekintetében. Ha mi éves szinten 3 százalékkal dübörgünk, szemben az EU 1,5 százalékos tempójával, akkor 2041-re prognosztizálható az utolérés, de ha a magyar gazdaság csak évi 2 százalékos GDP-növekedést teljesít, de azt az elkövetkező évtizedekben folyamatosan, az EU meg mindössze 1 százalékot... Nos, akkor még 2050-re se érjük utol az uniós átlagot. És akkor még hol van a Matolcsy mágus által emlegetett túlszárnyalás?

Jó, persze nagyon elméletileg, ha mondjuk lenne nálunk holnaptól állandó 6 százalékos növekedés, az EU-ban meg mindössze csak 3 százalék, akkor 2026-ra valóban sikerülhet az ambíciózus terv... De egy ekkora növekedésnek - vagy az alliteráció kedvéért mondjuk úgy: robosztus robogásnak - egyrészt veszélyei is vannak, másrészt ez nem több, mint illúzió. Ehhez igazi varázslat kéne, mert a mentalista trükk ehhez már messze nem elég.

Van persze egy halvány esélyünk azért arra, hogy utolérjük, sőt: hogy 2030-ra szolidan lehagyjuk az EU átlagát. Legalábbis az akkor aktuálisat. Ha mondjuk addigra csatlakozik Albánia, meg esetleg néhány nagyon lecsúszott volt szovjet köztársaság, akiknek a belépésével az uniós átlagmutatók a bányászbéka fényes feneke alá esnek. Akkor például lenne esélyünk. Vagy akkor, ha időközben a jómódú tagok, mondjuk Németország, a Benelux-államok, meg mondjuk az angolok, a franciák, a svédek és a finnek kilépnek az EU-ból, megtéve nekünk azt a szívességet, hogy ha már mi nem közelítünk elég gyorsan, hát az uniós átlag közelítsen a magyar mutatókhoz...

Meg persze csak ha még jobban nem tolják el Matolcsy mester vezényletével a fiúk. Mert egyelőre nagyon arra halad a dolog... Az államadósság alakulását tekintve például lassan az is szép eredmény lenne, ha 2030-ra be tudnánk vezetni az eurót Magyarországon.

Nincs más hátra, mint előre, ez ugyanis vért kíván! Pali bácsinak a reggeli tejeskávéja és mazsoláskuglófja, meg persze az elmaradhatatlan vaníliás karikája után mindezért hadat kell üzennie Svédországnak. Mert mi a casus belli, ha nem ez?!

Szeretett vezetőnk ábrázatja alá annak a szörnyű népnyúzónak a nevét biggyeszteni... A Svéd Királyi Televízió akciója provokáció. Aljas rágalom! Böcsületsértés! A kétharmadnyi Magyarország lábbal tiprása!

Itt Az Ország És A Nemzeti Együttműködés Böcsülete Forog Kockán. Meg a Főnöké, természetesen.

A DR. SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÉRDEMÉRME holnap reggeli önátadása kivételesen elmarad. Martonyi János külügyminiszter pedig még az éjszaka bekéreti a svéd nagykövetet és diplomáciai jegyzéket ad át neki tiltakozásul. A válogatott különgépén még napkelte előtt hazahívják a stockholmi nagykövetünket is, az Electrolux jászberényi gyárát és a budaörsi Ikeát pedig a hatórás műszakváltással egyidejűleg államosítja egy kósza MFB-kommandó. Aztán jöhet pali bácsi a kuglóffal, a tejeskávéval és a hadüzenettel.

Persze ahogy G. P. óvatosan figyelmeztetett rá, Pali bácsinak reggel még lecsót is kell főznie. Végülis korgó gyomorral amúgy sem lehet háborúzni. Szóval tejeskávé, kuglóf, vaníliáskarika, könnyes hagymaaprítás, némi apróra vágott szalonna, paprika, paradicsom, csipetnyi fűszer és egy jókora adag hadüzenet. Ezt kívánja a Magyar Nemzet.

Pali bácsi pedig végre eljátszhatja álmai bonviván-szerepét, az Alkotmányban Megfogalmazott Legfőbb Hadurat.

Olvasom, hogy díjat alapított - sőt: Díjat Alapított - Schmitt Pál. Sőt: DR. SCHMITT PÁL. Szerintem mindjárt magának adhatná az elsőt.

Szép érdemérem lehet mindenesetre, jókora darab, az erről szóló köztársasági elnöki határozat szerint 60 mm átmérőjû, aranyozott ezüst (925 ezrelék finomságú) anyagú, elõoldalán a Magyar Köztársaság címere címertartó angyalpárral, a hátoldalán pedig a „DR. SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÉRDEMÉRME” felirat látható.

Álljunk meg egy szóra, Tanár Úr! Az odáig rendben is lenne, hogy ez a köztársasági elnöki érdemérem, vagy hogy A Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme - de ilyen kitüntetés elvileg amúgy is létezik, a kormányzati honlap híradása szerint legalábbis Mádl Ferenc biztosan adott át ilyet még 2003-ban.

Na de hogy SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ÉRDEMÉRME? Így, csupa nagybetűvel, elnöki határozatban előírva? Ráadásul előtte még az is külön, hogy DR.? Vanitatum vanitas, komolyan mondom... És bár a vélemények erősen megoszlanak őszentségéről, nem először tapasztaljuk, hogy bizony neki is maga felé hajlik a keze.

Szerintem ráadásul ha már így névre szólóan az övé, akkor magának mindjárt ki is oszthatná a legelsőt...

Egyébként meg ha már ennyire dedikáltan DR. SCHMITT PÁL KÖZTÁRSASÁGI ELNÖKÉ az érem, akkor az angyalos címer helyére már nyugodtan mehetett volna a vaníliás karikás fotó is, persze gondos és művészi metszéssel, idealizált formában.

Szigorúan az '50-es évek elejének képi és hangulatvilágát idézve.